Üzenet

Felfigyeltem a bejárati ajtó felől érkező zajra: kopácsolás hallatszott kintről és elfojtott szitokszó. A feleségem kitekintett, majd morogva visszahúzódott. A bejárati ajtón lakatosok dolgoztak, és útjukban állt a névtáblám. Egyszerűen lefeszítették.
Most itt díszeleg sebzetten, kicsavarodva a konyhaasztalon. Én is mérgelődöm egy sort, aztán hirtelen nagy-nagy nyugalom kerít hatalmába.
Egyre jobban szétárad bennem a biztonságérzet. Nincs névtábla az ajtómon, tehát nem is lakom ebben a házban. Sőt: nem is vagyok! Megszűntem.
Tegnap még minden neszre felfigyeltem, mint aki vár valakit. Nyílik az ajtó? Keresnek? Hozzám jöttek? Beteg vagyok, fél esztendeje, hogy nem jártam az utcán, magas a vérnyomásom, minden idegesít. Olykor-olykor halálfélelem markolássza a torkomat. Lám, most mindez egyszerre megszűnt.
Kosztolányi írta valahol: egyes törzsek öregjei megváltoztatják a nevüket, hogy ezzel megtévesszék a halált, ne találjon rájuk. Akit azelőtt Fehér Tinónak hívtak, az ezentúl Tarka Kutya lesz, még a törzs táltosa és varázslója se találna rá, ha netán keresné.
Valamelyik ősöm gondolhatott rám a túlvilágon, amikor üzent ezzel a névtáblával, figyelmeztetve a veszélyre: óvakodj!
Hiába érkezik majd a látogató sutytyomban a 75-ös trolibuszon vagy a 7-es buszjáraton, nem talál rá a házra, órákig ólálkodik az utcánkban, engem keres, aztán dolgavégezetlenül távozik. A halál! Mert majd ő keres, elérkezett már ennek is az ideje. De vigyáznak rám, lám, üzennek idejében, hogy álljak résen. Ha bezörgetne valaki, a feleségem pár ujjnyira kinyitná a kis kémlelőablakot, és erélyesen kiszólna: Nem ismerem!
De tartogatott még más meglepetést is a nap.
Meghallottam a szomszédban lakó Lacika hangját a folyosón, kinyitottam az előszoba ajtaját. A nagymamája kezét fogva érkezett haza Lacika a délelőtti sétáról. Szabad kezében egy maroknyi falevél. A mai diákok gyűjtik a faleveleket. Hogy miért? Nem tudom. Amikor én első elemibe jártam, ilyesmi senkinek sem jutott eszébe.
A kisfiú hangos csatakiáltásokat hallatva eltűnt a lépcső felső kanyarában, de egy falevelet elejtett. Véletlenül kihullott a markából. S most ott pilleg az ajtónk előtt. Felvettem, és bevittem a szobámba. Ez is üzenet. A Városliget üzent nekem a falevéllel. Nyilván hiányolja a távollétemet, hónapok óta nem jártam kanyargó sétaútjain. Nem ültem kopott padjain szemben a napfénnyel, hogy egy kicsit felmelegedjem.
Régebben mindennap találkoztunk, a fák lombos karjai ismerősként intettek felém, az utak elvezettek egészen a tóig, ott a kacsák várták a kenyérmorzsát, amelyet szórtam nekik, a Vajdahunyadvár vigyázzban állt, volt az udvarán egy padom, arra telepedtem.
Ismerőseim is voltak, az élet peremén élő emberek, beteg öregek, narkótól kábult fiatalok, padokon alvó hajléktalanok, kiábrándult szerelmesek, fiuk halálát sirató apák, elhagyott asszonyok. Órákig elhallgattam a panaszkodásukat, de a vigasztalásra nekem sem volt receptem.
A Városliget most jelentkezett nálam ezzel a sápadt őszi levéllel, amelyet Lacikával küldött. Címem ugyan már nincs, névtáblám sem, de azért idetalált. A szívem közepébe. Nincs ugyan ráírva semmi, de órákig tudnám olvasgatni az üzenetet.
Időközben a mesterek visszacsavarozták a névtáblámat a bejárati ajtóra. Jobb is így, gondolom. Mert ha jönnek a falumbeliek, a temeriniek, rám találnak az otthoni üzenettel.
Hogy ki üzenhet? Talán a mama. Hogy vár ebédre. Megyek.