Zsanett vagy Kincső?

Majd nyolc és fél ezer ősi magyar nevet gyűjtött össze és adott közre Szegedi Csanád. A húszéves joghallgatónak négyévi munkája fekszik e kötetben, mely nemcsak nyelvtörténeti forrásként forgatható, hanem arra is buzdít, hogy bátran szakítsunk a zsanettezés és armandózás hagyományával, térjünk vissza a tiszta forráshoz.

Tizenhat éves koromban mentem először Erdélybe, ahol megtetszett a magyar világ – kezdi történetét a miskolci születésű fiatalember. – Ekkoriban már búcsúutat szerveztem Csíksomlyóra. Csíkvacsárcsiban beszélgettem egy idős emberrel, akitől azt tudakoltam, mit jelent a Csanád név. Azt nem tudta ugyan, de elmondta, hogy több magyar eredetű keresztnevet ismer. Felsorolt mindjárt vagy harmincat. Én pedig éreztem, hogy nyelvi kincsesbányára leltem.
Szegedi Csanád tehát gyűjteni kezdte a neveket, amelyekre ma már csak az öregek emlékeznek. Több ezer éves nyelvi leleteket tárt fel és rögzített, melyeket meggyőződése szerint még a táltosok alkottak, s annak idején pontos jelentéssel is felruháztak. A természeti népeknél, így az ősmagyaroknál is az volt a szokás, hogy a gyermek születésekor adott név a szülői elvárásokat fejezte ki. A felnőttkori beavatáson kapott második neve már azt mutatta, milyen ember lett belőle, magyarázza az ifjú névtörténész, aki szerint Károly Róbert vagy Dózsa György is így kapott kettős nevet. Különlegessége a magyar nyelvnek az is, hogy elöl van a vezetéknév, s hátul a keresztnév. E nehezen magyarázható jelenségnek egyesek szerint az az oka, hogy míg Nyugaton az egyén akarta elsősorban megmutatni magát, Keleten fontosabb volt a családi kötelék, a családhoz, közösséghez tartozás jelzése. Úgy tűnik, vannak már Magyarországon is törekvések arra, hogy felzárkózzunk a nyugati névviselési sorrendhez, de bizonyos, hogy az újítóknak nem lesz könnyű dolguk.
A Magyar eredetű keresztnevek kincsestára című kötetbe e gyűjtés nyomán a régi névnapok dátuma is belekerült, sőt a hatszáz név mellett a jelentés is olvasható. Első pillantásra bizony kicsit meghökkentő a névsor, de gondoljunk csak arra, mennyi bizarr nevet találhatunk a sokat forgatott, évtizedek óta kézikönyvként használt, Ladó János nyelvész által összeállított Magyar utónévkönyvben. S a magyar szülők manapság kedvtelve válogatnak a furcsa, idegen hangzású nevek közül. Szegedi Csanád most arra biztat, hogy a kezdeti barátkozás után válasszunk gyermekünknek nevet az ő utónévgyűjteményéből. Szerencsére vállalkozása összhangba látszik kerülni a hazai változásokkal. Egyre több Csenge, Kincső és Ajándék kerül be az óvodákba, hogy felvegye a harcot a Rafaellekkel, Szamantákkal és Dávidokkal. Ahhoz persze még idő kell, hogy valaki Karcagnak, Balatonnak, Tokajnak nevezze gyermekét, de gondoljunk csak arra, hogy a Gyuláról eszünkbe sem jut ma a település. A remény itt él közöttünk. És vannak már gyermekek, akiket Mundzuknak, Napsugárnak, Budának anyakönyveztettek a szüleik. Sok névre még nehezen áll rá a fülünk, egyik-másik jelentése ma elavultnak, korszerűtlennek tűnik. De azért van ez a gyűjtemény, hogy tessék belőle választani!
A több mint nyolcezer, kincsestárban szereplő név közül ma hatszáz már hivatalosan is anyakönyvezhető. Ezekkel nincs is adminisztratív probléma. Szegedi Csanád azonban arra buzdít mindenkit, hogy vállalja a kis utánjárást, amellyel érvényt szerezhet rendhagyó névválasztási szándékának. A jelenlegi anyakönyvezési rend szerint ugyanis szabadon választhatnak keresztnevet gyermeküknek a kisebbséghez tartozók, rájuk semmiféle előírás nem vonatkozik. Azoknak viszont, akik nem sorolódnak a nemzetiségek közé, a Ladó-féle Magyar utónévkönyvből kell nevet választaniuk. Ha nem elégedettek ezzel a választékkal, ha mást szeretnének, akkor a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeihez fordulhatnak, akik döntenek arról, anyakönyvezhető-e egy-egy új, szokatlan név. Kevesen tudják azonban, hogy az MTA nem hatóság, csupán véleményezheti a szülő kérését. Végeredményben az anyakönyvvezető dönt arról, hogy bejegyez-e egy nevet, vagy megtagadja. Ha azonban van hivatkozási alap a szülő kezében, ha ott egy névgyűjtemény, például a kincsestár, akkor az anyakönyvvezetők többségének ellenállása megtörik.
A helyzet tehát nem reménytelen. Szegedi Csanád bízik abban, hogy a magyar gyermeket váró házastársak magyar eredetű nevet kívánnak adni az újszülöttnek. Ehhez teremt lehetőséget ez a gyűjtemény, mely gyakorlati haszna mellett fontos néprajzi munka is. Főként, hogy a szerző nem mond le a további adatgyűjtésről, hogy mihamarabb jelentést is adhasson a nevek mellé. S közben hisz abban, hogy minél többen folyamodnak e névadáshoz, annál könnyebb lesz áttörni a hivatalos korlátokat.
A gyakorlati hasznon kívül kétségtelenül nagy értéke a könyvnek, hogy szinte az utolsó pillanatban történt meg a leletmentés. Szegedi Csanád Erdélyben, a Felvidéken és Muraközben talált rá azokra az idős emberekre, akik még adatközlői lehettek. Itt, Magyarországon az öregek elfelejtették, mi a feladatuk, mondja. A régi családi történetek, a regék és a mondák helyett már a brazil szappanoperák történéseit mesélik. Pedig az öregekbe genetikailag bele van kódolva a beszédkényszer. Ha ezek a történetek, ezek az ismeretek nem mennek tovább – és nagy az esély arra, hogy néhány év múlva már az erdélyi öregemberek is csak a sorozatokról és a valóságshow-król beszélgetnek az unokáikkal –, megszakad a hagyomány, a történeti lánc. Szerencsére a fiatalokban mutatkozik hajlam arra, hogy mentsék a megmaradt értékeket. Hiszen Szegedi Csanád is arra fordította kamaszkora négy esztendejét, s arra tette félre a pénzét, hogy elkészülhessen ez a kincsestár, mely nem más, mint vészkiáltás: ne hagyjuk kihalni a magyar neveket, ne apadjon el az érdeklődés a múlt kincsei iránt.