A programtalanság politikája

Láthatóan a szocialisták már nemcsak a korábban úton-útfélen támadott polgári jelzőt kívánják birtokukba venni, de most a korábban nem létezőnek titulált Széchenyi-tervet is kisajátítják, azt Európa-tervre „magyarosítva”

Mint az várható volt, nehéztüzérségi össztűz zúdult a polgári kormány miniszterelnökének a Pesti Vigadóban február 6-án megtartott országértékelő beszédére. Bemelegítésként a kritikusok már annak jogát is elvitatták, hogy a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete felkérheti-e Orbán Viktort, hogy gondolatait megossza ország-világ kérdéseiről a hallgatóságával. Az öntudatosabbak megszólalási engedélyüket az általuk elvárt témák és szempontok beszédbeli megemlítéséhez kötötték. S ahhoz sem kellett különösebb jóstehetség, hogy valószínűsítsük, Orbán országértékelését ugyanazokkal a közhelyekkel fogják el- és megítélni, mint minden más megszólalását. Például megosztja a társadalmat, árkot ás, mert rámutatott: a kormány tevékenysége nemcsak az ellenzéket, de az egész nemzetet sújtja. Amúgy érdemes lenne végre feltenni a kérdést: ki a rekesztő? Az, aki szóvá tesz egyes általa hibásnak tartott jelenséget, megállapít néhány tényt, vagy az, aki szavaival és tetteivel naponta jelzi: semmire sem becsüli ezt a közösséget. A Népszabadságnak sem sikerült eldöntenie, hogy mi a fő csapásirány. Orbán jelentéktelen, ezért bármit mondhat, annak nincs súlya, állítja a főszerkesztő szombaton, miközben az egész lapszám alig szól másról, mint hogy szeretnék füllentésen kapni a volt miniszterelnököt.
Már több mint száz esztendeje nyomasztja a magyar baloldalt az az ellentmondás, hogy egyrészt nem győzik hangsúlyozni hazánk elmaradottságát, eltérését a mintaként elénk állított „európai” fejlődéstől. Micsoda tragédia, hogy voltak gyarmataink, s az őslakosok kiirtásának „haladó” hagyományáról is lemaradtunk! Másrészt unos-untalan hangoztatott – de valamiért értéktelen – „másságunk” ellenére a jobboldali magyar politikának kizárólag a nyugati modellek közül éppen akkor az általuk egyedül üdvözítőnek tartottat kellene követnie.
Most feledkezzünk meg arról, hogy az SZDSZ nevű tömegpárt rövid ideig regnáló elnökének – Demszky Gábornak – az országértékelő kísérletét valamiért nem követte a szakértők felháborodása, sőt a most fanyalgók egy része illedelmesen itta a főpolgármester szavait. Az biztosra vehető, ha a baloldal rendelkezne olyan politikussal, aki az ilyen felkérésekkel együtt járó kötetlen hangvételben előadná pártjának, mozgalmának értékelését Magyarország jelenéről, s a vízióját az ország jövőjéről, a jobboldalon aligha vonnák kétségbe a megszólalás jogát. Sőt, kifejezetten örvendetes lenne, ha a bürokrata bikkfanyelven előadott, s tapintatból programnak nevezett óhajgyűjtemények helyett végre valaki pontosítaná, mit jelent a „jóléti fordulat”, vagy pontosan mit takar a „korszakváltás programja”. Ha a koalíció közel 10 hónap után végre elárulná: rendelkezik-e távlatos elképzelésekkel az országról, vagy kormányzás alatt csak a saját klientúra pozícióba juttatását és a Fidesszel „kollaborálók” üldözését érti?
Talán éppen ebben a mindinkább kiáltóvá váló baloldali programtalanságban keresendő annak az elkeseredettségnek az oka, amellyel független és még függetlenebb zsurnaliszták és értelmiségiek nekiveselkedtek, hogy Orbán Viktor beszédét ízekre szedjék. Ezek az állandó támadások hivatottak saját javaslatok híján azt sugallni, hogy a polgári oldal is csak blöfföl, s a messziről jött ember magabiztosságával idézett nyugati példák is főként a saját ötlettelenséget leplezik. Olybá tűnik, hogy ez az állandó számonkérősdi, amelyben a koalíció kormányzás helyett szinte csak elődjének és az ellenzék cselekedeteinek kritikájára szorítkozik, a közelmúltban ismét díjazott werberi reklámstratégia lényege. Hiszen csak kevesekben vetődik fel, hogy honnan veszik az önkéntes és hivatásos közvádlók az erkölcsi felsőbbrendűségüket, honnan ez a hihetetlen magabiztosság. Az eredmény azonban sajnos legalább a „nem zörög a haraszt” szinten megmutatkozik, hiszen a nagy leleplezéseket évekkel követő helyreigazítási perben hozott ítélet az eredeti vádhoz képest töredék nyilvánosságot kap.
Az állandó támadások végső célja, hogy feloldja azt az ellentmondást, amely végig jellemezte az Orbán-kormány négy esztendejét. Nevezetesen: a polgári kormány intézkedéseit – a hazai vállalkozók támogatása, a magyar termőföld védelme, kedvezménytörvény, Széchenyi-terv stb. – a lakosság 70-75 százaléka támogatta, a mélyen hívő szocialista szavazók többsége is. Ezért a lépéskényszerbe került baloldalnak, miután nem tud valódi alternatívát felmutatni, létre kellett hoznia egy látszatvalóságot, ahol megmagyarázhatja, hogy a mérhető és érzékelhető tények ellenére miért kellett magunkat rosszabbul, s most sokkal jobban éreznünk. Ez a rábeszélő technológia szinte hihetetlen, de már hozza az eredményeket, amikor a lakosság erre vevő része saját véleményeként felmondja a tegnap sugalmazott állításokat. Amikor a nyugdíjas bőszen nyilatkozza, hogy a mostani gázáremelésről is Orbánék tehetnek, mert ezt nekik már sokkal korábban meg kellett volna tenniük. S ez a „siker” már a demokrácia alapjait támadja meg, hiszen arra a feltételezésre épül, hogy minden választójoggal rendelkező polgár képes valós érdekei felismerésére és kifejezésére. Vajon tényleg jobb lett volna az említett nyugdíjasnak, ha már évek óta az emelt gázdíjat fizetheti?
S itt jutunk el Orbán Viktor beszédének talán legfontosabb kérdéséhez: honnan ered a kormány rombolási kényszere, miért pusztítanak el mindent, amit elődjük megkezdett, Széchenyi-tervet, diákhitelt, gazdahitelt, családi vállalkozásokat? Ennek egyik oka, hogy a privatizáció következtében jelentősen csökkent a kormány által közvetlenül betölthető állások száma, ugyanakkor kárpótolni kell a pénzcsapoktól az „orbáni diktatúra” idején elzárva tengődő régi harcosokat. Így egy program megfojtását követő újraindítása esetén – kerül, amibe kerül az elveszett idő és pénz – már megbízható elvtársakat lehet pozícióba juttatni. Másrészt már a római korban is létezett az a büntetési forma, hogy a haza ellenségévé nyilvánított személyt, annak minden korábbi tettével egyetemben, átkozottá nyilvánították, és törölni kívánták még a közösség emlékezetéből is. Ez a haladó hagyomány nyilvánvalóan követésre ingerel, főként akkor, ha a fékezhetetlen szakértelem 1994–98-as regnálásához a Bokros-csomagon túl szinte semmi sem kapcsolódik a köz emlékezetében. Így az esetleg újraindított programot – függetlenül attól, hogy annak hozadéka megközelíti-e az eredeti változatot – a médiában már a Medgyessy-kormány saját ötleteként lehet eladni. Azt sulykolva – amint ez Medgyessy Péter beszéde kapcsán történt –, hogy a kormány százmilliárdokat költ a mezőgazdaság és a kisvállalkozók támogatására!
Orbán beszédének egyik tagadhatatlan eredménye, hogy Medgyessy kénytelen volt saját országértékelést tartani, így a miniszterelnök és kihívója tavalyi vitáját követően már másodszor nyílt alkalmunk arra, hogy egymás mellé állítsuk a két személyt és az általuk megtestesített programokat. Bár a hivatalban lévő kormányfő valós szándékainak megértését nem könnyítette meg, hogy a szociálisra és nemzetire maszkírozott Medgyessy láthatóan küzdött az előre megírt szöveggel, abba gyakran belegubancolódott. Amit mégis kihámozhattunk a programadó beszéd helyett kortesszónoklatra sikeredett felszólalásból, hogy a kormány mindenre „Európa-tervet” kíván kidolgozni. Láthatóan a szocialisták már nemcsak a korábban úton-útfélen támadott polgári jelzőt kívánják birtokukba venni, de most a korábban nem létezőnek titulált Széchenyi-tervet is kisajátítják, azt Európa-tervre „magyarosítva”.
Medgyessy beszédének volt egy megállapítása, amelyről biztosak lehetünk, hogy a jelenlegi hatalom keményen be fogja tartani. A korrupcióról szólva így fogalmazott: „Ez a kormány tiszta lappal indult. Nem fogom engedni, hogy bepiszkolódjon.” Ha a beszéd közben végigtekintettünk a hamvasan szűzies kormánypárti képviselőkön, akkor rájöhettünk: ez az ígéret volt a beszédben a legnagyobb fenyegetés.
A szerző történész