T. G. Ash: Amerika Európa ellensége

Öröm Timothy Garton Ash oxfordi történésznek, Közép- és Kelet-Európa kitűnő ismerőjének népszerűsége Magyarországon is, hála főként a balliberális kiadványoknak, amelyekben cikkei közül nem egy rendszeresen megjelenik. Mint ahogyan az Élet és Irodalom legfrissebb, február 7-i száma is közölte Václav Havel visszavonulásáról címmel írt esszéjét. Az örömbe csupán az az üröm vegyül, hogy Ashnak valahogyan éppen a legizgalmasabb cikkei maradnak ki az itteni látókörből. Az ő munkájával is az történik, mint a szovjet hódoltságból az amerikai érdekszférába történt átköltözésünk után a szellemi élettel általában: míg korábban Magyarországon alig lehetett tudni, mi történik a világban, addig ma már sok minden jelenik meg, de igen gyakran arányaiban torzítva, és gyakran a legfontosabb áramlatok maradnak ismeretlenek a honi olvasóknak. Főként azok az áramlatok, amelyek üzenetükben a nagyon sűrű ködből kibontakozóban lévő új világból igyekeznek közvetíteni valamit. Miért nem ismertek nálunk az indiai Arundhati Roy, a pakisztáni–indiai–angol Tariq Ali, az Olaszországban élő, amerikai Gore Vidal, a genfi Jean Ziegler, az amerikai Noam Chomksy legpregnánsabb munkái? Miért nem olvashatjuk a müncheni szociológus, Ulrich Beck könyveit magyarul? Miért kell egy állhatatos kiadóra éveket várni, ameddig Norman Finkelstein megjelenhet (Holokauszt-ipar című könyve a kiadó ígérete szerint február 15-től kerül a boltokba), és mikor jelenhet meg végre Peter Novicknak a demokrácia gonosz és sötét ellenségei által blokkolt, hasonló témájú, magisztrális munkája magyar kiadásban? Vagy miért nem hallhattunk Sintaro Isihara tokiói polgármester „felháborító nézeteit” magában foglaló könyvéről, noha esetleg Japán soron következő miniszterelnökét is tisztelhetjük benne? Folytathatnánk a sort, csupa kérdőjellel. Vajon kiknek a kezében van a kiadóipar, és miért lett ilyen egyoldalú a hazai könyvválaszték?
Ez is megérne egy elemzést.
Mindegy. Térjünk vissza Garton Ashre, akinek az amerikai liberális értelmiség „zászlóshajója”, a kéthetente megjelenő New York Review of Books című folyóirat február 13-i kiadásában nagyszabású tanulmánya jelent meg, amely az amerikai megjelenéssel egy időben látott napvilágot a német liberális értelmiség hetilapjában, a Zeitben (Die Zeit) is Európa-ellenesség Amerikában címmel; amit feltétlenül ismertetni kell, ugyanis az várhatóan nem lesz hozzáférhető magyarul ott, ahol Ash írásait egyébként rendre közlik. Sőt, még az sem kizárt, hogy ez a cikke a jövőben az itteni balliberális oldalon eddig élvezett népszerűségét némileg csökkenteni fogja.
Ash tézise lényegében az, hogy a világ mintha elfeledkezne arról: nemcsak Európában tombol az Amerika-ellenesség, de ennek fordítottja éppen úgy igaz: Amerikában dühöng az Európa-ellenesség.
A professzor cikkét azzal az idézettel nyitja, amelyet egy zsidó folyóiratban, a Jewish World Review-ban talált: „Azon politikai formációk listájához, amelyek a történelem euróvizeletében úsznak majd le, hozzá kell adni az Európai Uniót és a francia V. Köztársaságot. A kérdés csak az, hogy a feloldódás milyen undorító lesz”. Ash második idézete Jonah Goldbergnek, a National Review című konzervatív hetilap internetes kiadása főszerkesztőjének tollából való, az idézet nyilván csupán „véletlenül” maradt ki a fent említett német lapban megjelent fordításból: „Még a »sajtfaló önmegadó majmok« kifejezést is olyan gyakran használják, mint ahogyan a franciák használják a »francba a zsidókkal« kifejezést. Ó, bocsánat, ez egy másik, népszerű, francia kiszólás.”
Ennyit „bemelegítésként” , írja Ash, aki szerint ezen idézetek hűen tükrözik Amerika hangulatát Bostontól Amerika „bibliaövezetéig”. Ash azonban ezt a hangulatot és annak kifejezési módozatait egyáltalában nem találja „humorosnak”. Vajon mit szólnának ahhoz, „ha egy európai publicista jellemezné „a zsidókat” „maceszfaló, önfeladó majmoknak”?
Ash szerint az európai és amerikai érzelmek 2002 elején váltak el egymástól ismét, az izraeli–palesztin konfliktus eszkalációjával. „A Közel-Kelet forrása és katalizátora is egy kibomló európai Amerika-ellenesség és születő amerikai Európa-ellenesség mélybe húzó, egymást erősítő spiráljának.”
Ash véleménye az, hogy az Egyesült Államokban a publicistákat a leginkább az dühíti, amikor Európában bírálják a Saron-kormányt. Az Egyesült Államokban ezt antiszemitizmusnak érzékelik. Ash idézi a Harvardon és Párizsban is tanító Stanley Hoffmannt, aki szerint az amerikai bírálatok nem csupán „Izrael-barátok”, de „természetes likudpártiak”. Az amerikaiak nem hajlandók megérteni azt, írja Ash, hogy az izraeli–palesztin konfliktus megoldása a „terror elleni háborút” jobban segítené, mint az Irak elleni háború.
Ami az Atlanti-óceán fölött az egymás fejéhez vágott sztereotípiákat illeti, míg az európaiak az amerikaiakat ostort csattogtató cowboyoknak nézik, az Európa-ellenes amerikaiak az európaiakat kasztrált, impotens, nyámnyila „buzzancsoknak”. Katonailag az európaiaknak „nem áll fel”. „Hogy a fenébe ne: kevesebb mint húsz nehéz katonai szállítógépük van, míg az Egyesült Államoknak több mint kétszáz.” Ash egyik bostoni előadása után „egy öreg amerikai csoszogott ki a mikrofonhoz, és azt kérdezte tőle, hogy „Európából miért hiányzik az állati energia?”. Amerikában az „eunuch” szót egyébként előszeretettel használják annak „EU-nuch” formájában.
Az amerikaiak a briteknek általában megteszik azt a „szívességet”, hogy nem bélyegzik őket „európaiaknak”, amivel a legtöbb brit konzervatív szívből egyetért. A legnagyobb utálatot a franciák kapják. Az amerikai egyetemisták szerint a franciák „nem mosakodnak”, és egy amerikai diáklány arról panaszkodott, milyen piszkosnak érezte magát franciaországi útján, noha „még mindig tisztább voltam a francia krapekoknál”.
Timothy Garton Ash meglehetős gúnnyal idéz néhány mondatot Bush elnök szájából, illetőleg olyan mondást, amelyet neki tulajdonítanak. Például azt, hogy „A franciákkal az a probléma, hogy nincs szavuk az »entrepreneur-re«.” (A vállalkozót jelentő „angol” szó eredete változtatás nélkül francia – L. I.)
Az Amerika-ellenesség és az Európa-ellenesség a politikai spektrum ellentétes oldalain helyezkedik el. Az európai Amerika-ellenesség főként a baloldalon található, az amerikai Európa-ellenesség pedig inkább a jobboldalon. A legélesebb nyelvet használó amerikai Európa-ellenesek, a neokonzervatívok ugyanazt a retorikát vetik be, mint amivel az amerikai liberálisokat illették. A már idézett Jonah Goldberg meg is vallotta Ashnek, hogy „az európaiak” lényegében a liberálisok trójai falovai. Erre Ash megkérdezte tőle, vajon Bill Clinton európai-e? „Igen”, vágta rá Goldberg, vagy legalábbis „európaiként gondolkodik”. De sok konzervatívnak már az amerikai külügyminisztérium is „európai” lett. William Kristol, a híres amerikai neokonzervatív Irving Kristol fia azt írta, hogy „a megalkuvás tengelye Rijadtól Brüsszelen át a State Departmentig húzódik”.
Amerika és Európa között a szakadék folyamatosan nő. Már olyanok is vannak, mint Charles A. Kupchan, az amerikai politológus, aki legújabb, Az amerikai korszak vége címmel megjelent könyvében nem kevesebbet jelez előre, mint azt, hogy a „civilizációk összecsapása” nem Amerika és Kína, hanem Amerika és Európa között várható.
Timoty Garton Ash esszéje végén viszszatér az alapproblémára, a két kontinenst elválasztó vitatémára, a Közel-Keletre, amely miatt várható az ellenséges légkör további mérgeződése.
Ennyit az oxfordi történész cikkéről, amely szinte kiabálva hívja fel a magyar jobboldal elemzőit munkára: vajon milyen mértékben használhatja ki a magyar jobboldal az „SZDSZ”-es küldetéstudatot nagy részben átvállalt Medgyessy-kormány azon gyengeségét, hogy az – mint azt már jó ideje néhány, a jobboldali sajtóban megjelent cikk előre jelezte anélkül, hogy (mint megszoktuk) a jobboldal politikusai annak akár a legkisebb figyelmet is szentelték volna – automatikusan a messze lévő Amerika álláspontját lesz hajlamos elfogadni, szembe menetelve Európa „szíve”, a német– francia tengely álláspontjával. És azt is elemzendő, hogy mennyiben kellene felhagynia a jobboldalnak azzal a felfogásával, hogy taktikai – ismétlem, taktikai és nem stratégiai – szövetséget nem tud elképzelni a baloldali európai kormányokkal. Saját, iszonyatos kárára.
Remélni lehet csak, hogy ebben a szinte élet-halál kérdésben végre nem bizonyul igaznak az a jóslat, hogy erre az elemzésre is addig várhatunk, míg piros hó esik.