„Tökéletes családnak gondoltuk magunkat”

Raksányi Kund elsősorban szülő, aki nyugdíjazásáig a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársaként kvantumkémiával foglalkozott, majd idős fejjel másoddiplomát szerzett: addiktológuskonzulens lett azért, hogy segítsen a gyermekén. Kisebbik fia tizennégy évesen, húsz éve, tablettákkal – Coderittel és Noxironnal – kezdte a drogozást, majd mákteával folytatta…
Ezek az évek alaposan felforgatták a család életét, s az apát arra késztették, hogy önmagával is szembenézzen, miközben kétségbeesetten igyekezett segíteni gyermekén.
– Minden időmet a számítógép előtt töltöttem; a feleségem óvónő volt. Tökéletes családnak gondoltuk magunkat: este foglalkoztunk a gyerekekkel, hétvégeken kirándulni jártunk – meséli Raksányi Kund, akinek két fia között tíz év a korkülönbség.
A nagyobbik számítógépes szakember, osztályvezető egy nagy cégnél, szabadidejét természetfotózással tölti, járja a világot, harmonikus családi életet él. A kisebbik gyerek pályafutása is ígéretesen indult, hiszen tehetségesnek mutatkozott a rajzolásban. Művészeti szakközépiskolába került, igaz, nem grafikus, hanem ötvös szakra vették fel. Kiábrándult lett, s három barátjával együtt még inkább belevetette magát a festésbe-rajzolásba.
– Ennek örültem, s nem gyanítottam semmit. Pedig mutatkoztak jelek, hogy nincs minden rendben: folyton szörnyeket rajzolt, s egyre nehezebben lehetett vele beszélgetni. Azután egy nap behívtak az iskolába, és közölték, hogy a fiam drogozik. Az abban az időben az úgynevezett szocialista heroinnak számító Coderit és Noxiron kombinációját alkalmazta, s elég hamar függő lett, de ezt váltig tagadta. Járt tovább az iskolába, és nem tudom, hogyan, de leérettségizett. Utána bevonult katonának, de már fantomként ténfergett a világban. Miután leszerelt, elkezdődött a kálvária: tíz kórházi és detoxikációs kezelés – emlékszik vissza az apa, aki kezdetben azt hitte, egyedül megoldhatja ezt a problémát.
Ám a fiú mindjárt az első alkalommal kiugrott az autóból, amikor a kórház felé tartottak.
– Akkoriban el sem jutottunk a rehabilitációig. Fordulópontot jelentett, amikor megjelent a Metadon, amelyet fenntartó terápiaként – folyamatosan és huzamos időn keresztül azonos mennyiségben – alkalmaztak nála. A fiam emellett más drogokat is kezdett használni, s akkor megszüntették a Metadon-terápiát. Közben megismerkedett Varga Judittal, a Drogfree Alapítvány vezetőjével, aki azelőtt maga is kábítószeres volt. A fiammal jó kapcsolatot alakított ki, és szerette volna megmenteni, de neki sem sikerült. Annyit azért elért, hogy vállalja a rehabilitációt, de két hét után megszökött. Mindezt megelőzte, hogy a drogok költségeinek fedezésére értékes könyveimet adta el – mondja.
– Amikor a fiam megszökött a rehabilitációról, nem engedtük be. Nehéz döntés volt, de nem tehettünk mást. Fél évig alig tudtunk róla, csövezett, lakásról lakásra járt, ahol éppen befogadták. Rettenetes állapotban láttuk viszont, a teste csupa seb volt. Bevittük az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe, ahol meggyógyították, de ismét újra kezdte a drogozást.
– Ebben a történetben az jelentette számomra fordulópontot, amikor járni kezdtem az akkor dr. Minarics Edit gyermekorvos-addiktológus által vezetett szülői közösségbe, a Mátrix Egyesületbe. Ott döbbentettek rá, hogy nemeket kell mondanom, s hogy egyedül nem menthetem meg a fiamat, sőt olyan helyzetbe kell hoznom, hogy szembesüljön a drogfogyasztás következményeivel. Máskülönben azt hiszi, hogy a családja mindig kihúzza őt a bajból. Az általa választott életmód része a család – vagyis ez a védelem teszi képessé arra, amit csinál. Másképp kezdtem látni a dolgokat. Szerződést kötöttem a fiammal: ha aláveti magát a gyógykezelésnek, akkor gondoskodunk a fenntartásáról, és támogatjuk őt. Ezek után, amíg egyszer nem voltunk otthon, a lakásunkban bulit rendezett, természetesen újabb könyveket adott el, és a haverokkal óriási felfordulást csináltak.
A Raksányi házaspárnak ezek után végső elhatározásra kellett jutnia, amely szívfájdító és nehéz volt.
– A csoportban megtanultam, hogy veszekedéssel, dühvel nem érek el semmit. Így amikor a feleségemmel közöltük vele, hogy nem támogatjuk tovább, a fiam csomagolt és elment. Ezután két évet töltött egy komlói rehabilitációs intézményben, ahol nevelő lett. Kint újra kezdte ugyan a drogozást, de visszaállt a Metadonra, s három évig egy pécsi blueszenekarban szájharmonikázott. Sikere volt, külföldre járt. Pécsett vettünk neki egy lakást, s úgy nézett ki, hogy élete jó mederbe került. Ám egy napon túl sokat vett be valamiből, és leesett a színpadról. Elküldték a zenekarból. Azóta évente tesz egy kísérletet a leszokásra, s én mindig segítek neki. Legutóbb már önként vállalta a terápiát – az apa hangjából gyengédség és megértés árad, őszintén örül a legkisebb sikernek is.
– Az egyesületben arra is ráébresztettek, hogy szembe tudjak nézni a hibáimmal, de ne magamat okoljam. Ilyen helyzetben mindig felmerül a kérdés: ki a hibás? Mert azt hisszük, ha megtaláljuk a hibást, akkor ki tudjuk javítani a hibát. De nem így van. Lényeges fogalom a gyermeknevelésben a törődés. Az ember későn döbben rá arra, hogy keveset adott magából a gyermekének. Akkor törődünk jól, ha meghallgatjuk, anélkül, hogy mint felsőbbrendű lény ítélkeznénk felette. Nem tud törődni az, aki örökké irányítani, és ellenőrizni akar, és a saját képére formálni gyermekét. Aki ezt teszi, az a másik szabadságát nyirbálja meg, és feltételekhez köti a szeretet – fejtegeti a tapasztalatokat a megtört apa.
– Számtalan szülőtársam van, aki elveszítette a gyermekét, vagy abban a cipőben jár, amelyben én, és fájdalmukban kinyíltak, önmaguk és a világ felé fordultak, másokon segítenek, részt vesznek olyan dolgokban, amelyekhez addig semmi közük nem volt.
A Mátrix Egyesület kidolgozott egy integrált terápiát arra, hogy a hazai, amúgy is tördelt – ambulancia, kórház, rehabilitáció – intézményrendszerben a köztes időkben se engedje el a fiatalokat. Törekednek arra, hogy a gyógyítás során figyelembe vegyék a szülők, de főként a szakemberekkel is rendelkező szülői csoportok véleményét, vagyis a családi szempontokat. Nem mindegy, hogy a rehabilitáció vagy kezelés után hová, milyen családi viszonyok közé tér vissza a fiatal. A legnehezebb helyzetben a középiskolás gyermekek szülei vannak, akiknek többsége sajnos nem képes szembesülni a problémával, fél a pedagógustól, a következményektől. Ezért eltitkolja, nem vesz róla tudomást. A gyerek magára marad, holott akkor még könnyebb volna megtalálni a gyógyírt.
– Mi szülők sokszor megkérdezzük, más emberekké formált-e bennünket az, hogy a gyerekünk drogos? S úgy érezzük, más világkép alakul ki bennünk, pontosan látjuk a helyünket, a szerepünket. Nem a vágyaink, az álmaink irányítanak, nem akarunk mások által célokat elérni, hanem őszintén megnyílni önmagunk és a többiek előtt, s ezzel egymáson segíteni. Ma már biztos vagyok abban, hogy ez sokkal fontosabb, mint a kvantumkémia, amelynek az életem nagy részét szenteltem. Ez a gondolkodás persze életkori sajátosság is, s örülök annak, hogy nyugdíjaskoromra ezzel ajándékozott meg sors.
*
A fenti beszélgetés után néhány héttel Raksányi Kund kisebbik fia meghalt. Harmincnégy éves volt. Az apa azóta – sok sorstársával együtt – még fáradhatatlanabbul küzd azért, hogy legalább mások fiát vagy lányát megmenthesse.