A gyermek alkotmányban foglalt joga a fejlődéshez
még alkalmilag is kizárja annak a lehetőségét, hogy
az állam megtűrje ennek a jognak a csorbítását,
miként azt is, hogy ennek az eltűrt jogsérelemnek
– akár alkalmilag is – az iskola adjon helyet
Magyar Nemzet: A drog és az iskola ügye a jelek szerint nem kerül nyugvópontra. A már elfogadott és a még csupán tervezett törvénymódosítások nemcsak a laikusok, hanem a jogászok köreiben is heves vitát gerjesztenek. Már alkotmánybírósági beadvány is született, amely az alaptörvénnyel összhangba nem hozható drogliberalizáció egyes intézkedéseit kifogásolja. Miről is van szó pontosan?
Márki Zoltán: Ismereteim szerint három indítványtevő fordult az Alkotmánybírósághoz azzal, hogy a március 1-jén hatályba lépett drogszabályozás két ponton is az alaptörvénybe ütközik. Az egyik kifejezetten szakmai kifogás, a másik viszont szélesebb értelemben közérdekű. A szakmai kifogás a pontos szóhasználatra vonatkozik: ne keveredjen a kábítószer használata és fogyasztása, s pontosan értelmezhető legyen a most bevezetett együttes használat fogalma, hogy eleget tegyen a jogbiztonság követelményének. A másik észrevétel sokkal érzékletesebb. Vannak ugyanis Magyarország által is elfogadott nemzetközi egyezmények, amelyek a gyermekek és a fiatalok érdekeit védik, összhangban az alkotmánynyal, amely az életet védelmezi. Ezek az egyezmények konkrét kötelességeket írnak elő az állam számára, tehát nem elég deklarálni a kiskorúak életének védelmét – tenni is kell érte. Itt merültek fel a kételyek: vajon eleget tesz-e az új szabályozás az államra háruló tevőleges életvédelem elvárásainak, vagy pedig tartózkodó, passzív álláspontra kárhoztatja? Amennyiben például valaki egy iskola területén csekély mennyiségű heroinpakettet átad, számára a törvény felkínálja, hogy büntetés helyett a felvilágosító kezelést választhatja abban az esetben is, ha drogdílerről van szó…
Magyar Nemzet: Hogyan fest ez a probléma az iskola, a pedagógusok oldaláról?
Miklóssy László: A gyakorlatban szerencsére még nem találkoztam ilyen esettel, de a dilemma nagyon is húsba vágó. Az alkotmány előírja számunkra is a gyermekvédelmet, de kollégáimmal együtt képtelenek vagyunk tudomásul venni azt, hogy a diákot nem büntethetjük meg olyasmiért, ami máskülönben törvényellenes. Az egyéni és a kollektív érdek nyilvánvalóan ütközik egymással. Elképesztőnek tartom, hogy ha egyik diák átad a másiknak például egy marihuánás cigarettát, akkor én ne tehessek semmit! Úgy ítéljük meg, hogy ilyen esetben iskolai keretek között – humánusan, diszkréten, de szigorúan – meg kell büntetni a gyereket, s ebbe a szülőt is be kell vonni.
Magyar Nemzet: A törvénymódosítás azonban a szülőkkel szembeni titoktartást is előírná.
Miklóssy László: Ez a probléma olyan, mint ha tudomást szereznék róla, hogy a gyerek öngyilkos akar lenni. Ha magamba fojtom, és az öngyilkosság bekövetkezik, vajon nem tesz-e ezért a szülő – teljes joggal! – felelőssé? A szülővel tehát igenis együtt kell működni, tájékoztatni kell minden lényeges mozzanatról, mert ha a szülő és a pedagógus között bizalmatlanság van, annak csakis a gyerek látja kárát. A mi iskolánkban a tanárok száz százalékig ezen az állásponton vannak.
Magyar Nemzet: A törvény-előkészítők szerint praktikus okok indokolják a titoktartási kötelezettség kiterjesztését. A filozófus osztja-e ezt a vélekedést?
Frenyó Zoltán: A törvénymódosítás felülvizsgálatára vonatkozó indítvánnyal jómagam elvi és lelkiismereti okokból is azonosulok. Kodolányi János az egyke problémájáról 1927-ben írt memorandumának ezt a lényegre törő címet adta: A hazugság öl! Ma hasonló a helyzet: tisztán kell látni a drogkérdésben, és elvszerűen, a valóságnak és a valós veszélyeknek megfelelően kellene cselekedni. Ami az emberi természetet illeti, a legfőbb belátás, mindennek az alapja a következő: az ember nincs „készen”, hanem alakuló – alakítható és alakítandó – lény. Az ember nem embernek születik, hanem emberré lesz – vagy pedig önmaga halovány árnyéka marad. A személyiség tartást és szuverenitást jelent, azonban a személyiség kifejlődéséhez hosszú idő és kedvező körülmények kellenek. Sok ember alig éri el ezt az állapotot. Az ember nem rossz és nem jó, hanem képes mindkettőre. Befolyásolható és önmagán kívül a körülményei határozzák meg. Az ember továbbá értelmes lény és ösztönlény: egyszer az eszére hallgat, máskor viszont a vágyai után megy. Következésképpen nem szabad mindent ráhagyni, különösen nem, ha a kiforratlan fiatalságról és életbe vágó kérdésekről van szó, mert a döntése sokszor csak részben helyes, az ember gyönge is tud lenni. A ráhagyás a drog esetében egyértelműen mulasztást és felelőtlenséget jelent.
Magyar Nemzet: Kimutathatóan mások-e a drogfogyasztás következményei felnőttek és zsenge korúak esetében?
Oberfrank Ferenc: A fejlődő, kialakulatlan szervezet nemcsak pszichésen, mentálisan, de biológiailag is sebezhetőbb. Emiatt sokkal inkább védtelen az új hatásokkal szemben is, s ha nem kap megfelelő támogatást, nemcsak személyiségtorzulások és a közösségbe való beilleszkedés zavarai alakulhatnak ki, hanem visszafordíthatatlan szervi elváltozások is bekövetkezhetnek. A fejlődő szervezetet ért ilyesfajta káros deformálódásokról pedig orvosilag is kimondható, hogy a felnőttekénél súlyosabbak és távolabbi hatásúak. Szeretném felhívni a figyelmet különösképpen arra, hogy az ifjúkori drogfogyasztás kóros következményei nemcsak pszichés természetűek, hanem a sejtek struktúrájában és működésében is kimutathatók – s korántsem csak az idegrendszerben, hanem másutt is.
Magyar Nemzet: A drogfogyasztás csupán az egyént veszélyezteti, vagy a génállományt, a jövendő utódokat is?
Oberfrank Ferenc: Erről nem ismerek konkrét adatokat, azt azonban elfogadja az orvostársadalom, hogy az egyébként meglévő kedvező adottságok érvényesülését erőteljesen gátolja. Lényegében átprogramozza az illetőt: más agyi és szervi struktúrája lesz. A fő gondot abban látom, hogy 1990 után, amikor a politika végre hajlandó volt tudomást venni erről a létező társadalmi jelenségről, „túlmedikalizálták” a problémát: úgy gondolták, hogy ezt a kérdést a büntetőjog mellett az egészségügyi ellátórendszeren belül kell megoldani. Nem segítették elő, hogy egyéb területek is felismerjék szerepüket e súlyos társadalmi probléma megoldásában, s nem látták el őket a megfelelő munícióval, hogy egészséges munkamegosztás alakuljon ki. Ez aztán oda vezetett, hogy egyes intézmények túlterhelődtek, miközben a társadalom jelentős része – nem önhibájából – kívül rekedt a drogkérdés kezelésén. Ugyanakkor a téma túlpolitizálódott és túlidealizálódott: mire bármelyik érintett intézményrendszer elkezdene egy koncepció alapján működni, jön egy új politikai kurzus, s szétdúlja a nehezen kiizzadt konszenzust. Pedig a Fővárosi Oktatástechnológiai Központ honlapján bárki megtekintheti, hogy „a 2000 tavaszán végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy csökkenni látszik a középiskolás fiatalok körében a drogfogyasztás mértéke, ugyanis a 2000-ben mért értékek az 1999-esek alatt maradnak. Ez a tény megerősíti, hogy jól szervezett, országosan koordinált programokkal vissza lehet fordítani a növekvő tendenciákat.” Ha tehát nem hagyjuk nyugton huzamosabban a rendszert, hanem állandóan összezavarjuk, csak rontunk a helyzeten.
Magyar Nemzet: A büntetőjogra nehezedő társadalmi elvárások a mi szempontunkból azért érdekesek, mert kérdés, sérülhetnek-e, s ha igen, hogyan sérülnek a drogliberalizáció révén az alkotmányban garantált gyermekjogok.
Márki Zoltán: Úgy gondolom, hogy jogállamban két olyan alapvető eszköz van, amely az állam üzeneteit markánsan közvetíteni tudja: az egyik az adó, a másik a büntetőjog. Nem véletlen, hogy mindkettőhöz egyszerű parlamenti többség kell: ha ezek kétharmados törvények lennének, az állam béna kacsává válna. A jognak azonban van egy másik szerepe is: a tabuerősítés. Egy tabu nélküli társadalomnak nem kell jog. A jogállami demokrácia bármennyire liberális talapzaton áll is, ez nem mehet odáig, hogy az értékeinket relativizáljuk, magyarán: eltűnjenek a tabuk. Kár lenne tagadni, hogy egy ilyen szabályozás mögött világlátásbeli különbségek vannak. Érdemes megnézni az elmúlt húsz év amerikai elnökválasztási vitáit: látható, hogy a drogfogyasztás kérdése rendre az első négy-öt kortestéma között szerepel. Egy olyan felfogásban, amelyben a rend és a család az értékek csúcsán foglal helyet, teljesen természetesen a drog kérdése is más megvilágításba kerül, mint egy olyan nézetrendszerben, ahol a rendnél és a családnál megannyi fontosabb értéket tartanak számon. Az alapkérdés az, hogy a tabu vagy a próba szerencse logikáját követjük-e. Ami most felülkerekedett, az az utóbbi logika: deklarálják is, hogy egy próba legyen szabad. Csakhogy az a kérdés, hogy ez valódi próba-e. Azt gondolom, hogy tizennyolc év alatt azért nem szabad hagyni a gyermeket választani, mert ha a politikában nem érett a választásra, a drogban sem az. Azonkívül meggyőződésem az is, hogy a droggal való próbálkozás nem szerencséhez, hanem végzethez vezet.
Magyar Nemzet: A törvény szövegében szerepelnek olyan kitételek, amelyek „21 éven aluliakra vonatkoznak”. Magyarországon a nagykorúság határa 18 év. Mi célt szolgálhat ez a különbségtétel?
Márki Zoltán: Nyilván a bukott tanulókra gondolt a jogalkotó, de ha jobban megnézzük a normaszöveget, „a 21 éves korosztály” van megjelölve benne, nem pedig az iskola 21 éves tanulója. Ez pedig azt jelenti, hogy ha bárki bemegy az iskolába 21 év alatt, aki nem is ott tanul, és drogot árul, büntetés helyett egy ízben választhatja az egészségügyi felvilágosítást – hiszen a jogszabály a tankötelezettséget nem teszi a tényállás részévé.
Magyar Nemzet: Az embernek ezen a ponton olyan érzései támadnak, hogy a jog eszközei elégtelenek, és az államnak más módon is be kellene avatkoznia a nem kívánt következmények elkerülése érdekében.
Frenyó Zoltán: Ha megnézzük az államfajtákat, akár a bolsevik, akár a nemzetiszocialista állam esetében azt látjuk, hogy totális rendszer, amely a köz nevében az egyén ellenőrzésére tör. A liberális állam viszont az egyént a köz fölé emeli, s a „privát szférát” hamis módon teljesen sérthetetlennek hirdeti, ezért az államot gyengíti, annak – klasszikus elnevezéssel – csupán „éjjeliőrszerepet” juttatva. Mindkét felfogást jól meghatározott csoportérdekek vezérlik. A mai Magyarországon egyébként ennek öszvérkeverékét tapasztalhatjuk. Amiben a két nézet közös nevezőn van: mindkettő szétszedi a közösséget, atomizál. Ezekkel szemben meggyőződésem szerint az egyetlen helyes irány az a világnézet, amely egyén és közösség, egyén és állam viszonyát egyensúlyban és kölcsönösségben igyekszik folyamatosan fenntartani. Nehéz feladat: állandó korrekciót igényel. Ez tulajdonképpen a legnemesebb hagyományon alapuló keresztény társadalmi tanítás elve. Az államnak már Platón és Arisztotelész szerint is erkölcsi hivatása van, amelynek igenis rendeltetése, hogy a család mellett az ifjúság helyes nevelését és egészséges fejlődését hathatósan előmozdítsa. Csakhogy a kommunizmus „gondoskodó” államát végre levetkőzve, erre hivatkozva ma ezt sokan nem szívesen hallják – s ebben a hangulatban lubickol, ezt a viszolygást meglovagolva építi érdekeit a liberalizmus. Az államra ma is bizalommal kellene tekintenünk, csakhogy ez a szóban forgó drogtörvény ismeretében nehéz feladat. Ahogy elvárom a hadseregtől, hogy védje meg hazámat, és kis ellenséget se engedjen be, mert az szálláscsinálója a nagyobbnak, úgy elvárom az államtól is, hogy a drog terén semmilyen engedékenységet ne tanúsítson, hanem ezen a téren is teljesen védje meg kialakult vagy kialakulatlan személyiségemet.
Magyar Nemzet: Ez az a bizonyos zéró tolerancia elve?
Frenyó Zoltán: Pontosan: a terjesztés bűncselekményének letörése és a prevenció lenne a helyes álláspont. Az orvos el tudja magyarázni, hogy a kis engedékenység fiziológiailag mihez vezet, milyen kötéseket eredményez az agyban. Nem az emberek felvilágosításával kellene foglalkozni a probléma megoldásaként.
Magyar Nemzet: Látni olyan tévéreklámokat, ahol a fiatalember közli: kigyógyult a drogozásból, más is kövesse a példáját. Az orvosok teljes bizonyossággal állíthatják, hogy a drogfüggés gyógyítható, vagy ezeknek az „agyi kötéseknek” mindhalálig nyomuk marad?
Oberfrank Ferenc: A drogfüggésből egyértelműen ki lehet gyógyulni, de mindenkit óvnék attól, hogy ebben a tudatban bátran kísérletezni kezdjen. Az igazi kérdés az, hogy a drogfüggés alatt milyen jóvátehetetlen változások mentek végbe az illető szervezetében, személyiségében, biológiai valójában. Van tehát egy abszolút és egy relatív hendikep: mert a szenvedélybeteg az alatt az idő alatt nem tudja saját magát kibontakoztatni. Tönkremennek családi és emberi kapcsolatai, nem tudja betölteni azt a társadalmi funkciót, amelyre hivatott. A droggal való kapcsolat tehát óhatatlanul beépül az ember hátralévő életébe, minden egyes napjába, minden percébe. Nem mondható tehát, hogy nincs visszatérés – csak épp nem ugyanoda, ahonnan a drogtiszta ember elindult. Ezért fontos, hogy minél kevesebben legyenek azok, akik egyáltalán kapcsolatba kerülnek a droggal: a hatékony megelőzés tehát igen lényeges.
Márki Zoltán: Jómagam az 1998-as drogtörvényt dolgoztam ki és képviseltem a nyilvánosság előtt. Azon az őszön nagy médiavisszhanggal tüntettek a liberalizáció hívei a Vörösmarty téren, azt skandálták, hogy a törvény kriminalizálja a megtévedt drogfogyasztókat, a családok kormánya a családok gyermekeit fogja bezárni, a ciklus ideje alatt harmincezer gyerek kerül majd börtönbe. Ezzel szemben a törvény hatálya alatt összesen hat 18 éven aluli fiatal került fogházba, mindegyik hat hónapot kapott, s mindannyian terjesztették is a kábítószert. A zéró tolerancia elvét mindig is pejoratívan alkalmazták a polgári kormány drogpolitikájára, holott a zéró tolerancia nem intoleranciát, tolerancianélküliséget jelent, hanem helyes értelmezés szerint a tolerancia új határainak a megvonását. Giuliani polgármester is ezt tette New Yorkban: új módon vonta meg a határt kicsi és nagy bűnök között. Azt mondta: a kis bűnök elszaporodása társadalmi rendezetlenséghez vezet. Ez a zéró tolerancia. Ami pedig a drogfüggőségből való kigyógyulás lehetőségét illeti: úgy tudnám érzékletesen megfogalmazni, hogy drogfüggőből nem lesz drogfüggetlen, nem lesz drogsemleges, legfeljebb drogtiszta. Ez egyébként tudomásom szerint minden szenvedélybetegségre igaz.
Miklóssy László: A drogtisztaság fogalmával vigyázni kell: én még nem láttam nyolcvanéves drogost, de nyolcvanéves dohányost sokat. A nevelésnek erre is figyelmeztetnie kell az ifjúságot. Itt fel kell hívnom a figyelmet az úgynevezett angolszász és kontinentális nevelés eltérő felfogására – ez utóbbit tévesen porosz iskolának is szokták nevezni. A gyakorlat e tekintetben is azt mutatja: a liberális nevelés nemcsak a teljesítmény, hanem a káros szenvedély tolerálása, már-már bátorítása miatt sem járható út. A keresztény morálra alapuló kontinentális iskola Európában még mindig többséginek mondható – ám a tendenciák fölöttébb aggasztóak.
Frenyó Zoltán: Ehhez azt tudnám hozzáfűzni, hogy az ember nevelhető és nevelendő – nem mindegy azonban, hogy ennek mi az iránya és a tartalma. Figyelemre méltó, hogy ezzel a kommunisták mindig tisztában voltak – gondoljunk csak az átnevelő táborokra, az agymosáson alapuló ideológiára, az irányított hivatalos oktatásra-nevelésre, az agitációs propagandatevékenységre.
Magyar Nemzet: Itt talán szükséges közbevetni, hogy az „átnevelő táborok” címkéje lényegében büntetőtáborokat jelölt…
Frenyó Zoltán: Ez is egybevágott „a múltat végképp eltörölni” programjával. A bolsevik és a liberális nevelési elvek között azonban szoros szálak fedezhetők fel. Manapság az információs hatalom és a fogyasztásra való ránevelés, az álszükségletképzés jelzi az ember alakíthatóságát. Tragikus, hogy mindez egybeesik a liberális szellemmel. A mai liberális–szocialista rendszer végtelenül álságos, hamis és pusztító jellegére éppen az mutat rá, hogy alantas, ocsmány, ostoba és sekélyes televíziós műsoraival, igénytelen és gusztustalan rendezvényeivel átneveli a védteleneket, majd szétszedett és szétesett személyiségükben magukra hagyja őket, mondván: ne neveljük át, ne befolyásoljuk őket. S ezután jön az olcsó – illetve csak annak tűnő, valójában igen drága – boldogság megvásárlása. A nevelhetőséget tehát kihasználják, azután az átneveltet nem akarják lenevelni a rosszról, hanem a függő és kapaszkodó ember állítólagos szabad akaratára apellálnak. Látni kell, hogy itt egyrészt végtelenül helytelen elvekről, továbbá rendkívül jelentős érdekekről van szó. Amíg ez a hatalom ilyen ideológiai konstrukcióban fennmarad, e téren nem sok jó várható. Ezért a szocialista és a liberális felfogás helyett az igazi értékek szerinti politika érvényesítése ma rendkívüli nehézségekbe ütközik.
Magyar Nemzet: Ha már érdekekről esett szó: kizárható, hogy egy ilyesfajta drogtörvény épp a kábítószer-kereskedők érdekeit képviseli a függőségre ítéltetett állampolgárokkal szemben?
Márki Zoltán: Ha elfogadjuk, hogy a jogalkotás minden esetben az állam üzenetét közvetíti, s tekintetbe vesszük, hogy a drogkereskedők „hivatalosan” mindig elmennek a törvény által biztosított határokig, ez az üzenet nem ad okot felhőtlen derűre. A kábítószerkartellek mindig gondosan számon tartják egy adott ország drogtörvényeit, hogy stratégiájukat ennek ismeretében alakítsák ki.
Magyar Nemzet: A pedagógusokra vonatkozó titoktartási passzus nemcsak a szülők tájékozódási jogát sérti, de például az igazgatót is megfosztja fontos iskolai információktól. Beszélhetünk-e ennek tudatában intézményi autonómiáról?
Miklóssy László: Ez is nagy gond, hiszen a pedagógust a törvény lényegében kiskorúként kezelné – de ennél képtelenebb helyzetek is előadódhatnak. Például az, hogy miközben én visszatartom az információt arról, hogy ki terjeszti a drogot az osztályban, esetleg meghurcolnak két ártatlant, s én a titoktartás miatt nem tehetek semmit. Hogy lehet ilyen körülmények között a szülők szemébe nézni? De arra is csak a szülőnek van joga, hogy a drogfüggő gyereket elvigye orvoshoz.
Márki Zoltán: Az, hogy valaki drogot fogyaszt, értelemszerűen a legérzékenyebb adatok egyike, így a vázolt kérdésnek adatvédelmi gyökere van. Az adatvédelem pedig a jogállam kovásza – produkált azonban már furcsaságokat is: emlékezzünk csak arra az esetre, amikor kimondatott, hogy a nagykorúságát betöltött diák félévi bizonyítványa személyes adat, amit nem köteles bemutatni a szülőnek. A drog esetében a formális adatvédelemre hivatkozni ugyanez az eset: a farok csóválja a kutyát. Szerintem a gyermek alkotmányban foglalt joga a fejlődéshez még alkalmilag is kizárja annak a lehetőségét, hogy az állam megtűrje ennek a jognak a csorbítását, miként azt is, hogy ennek az eltűrt jogsérelemnek – akár alkalmilag is – az iskola adjon helyet. A liberális államnak sem szabad polgárjoggá tennie a közös kábítószer-fogyasztást, nem kell békésen szemlélnie a drogfogyasztási szokások elterjedését, s a megelőzést sem szabad összemosnia a dílereknek tett engedményekkel.
Magyar Nemzet: A liberalizáció hívei azzal érvelnek: az én agyam, az én testem – jogom van akár tönkretenni is. Annak tudatában, hogy mindannyian egy genetikai láncolat részei vagyunk, orvosilag helytálló ez az érvelés?
Oberfrank Ferenc: A gyógyításra fölesküdt orvosnak legalább akkora dilemmával kell szembesülnie, mint a pedagógusnak. Az orvosnak etikai alapon mindent el kell követnie, hogy megnyerje önnön érdekének az önpusztító pácienst is. Az orvosnak azonban az egyéni gyógyítás mellett a közösség érdekeit, a népegészségügyet is szem előtt kell tartania. Korábban tudták ezt az orvosok, később elfelejtették, manapság újratanulják. Bizonyos – a jog által gondosan körülírt – helyzetekben ez a szempont akár kényszerintézkedésekhez is vezethet. Az orvosi tapasztalat amúgy a család rendkívüli jelentőségére mutat rá: egy olyan családban, amelyre a szenvedélyfüggés jellemző, a gyermek is statisztikusan alkohol- vagy drogfüggő lesz. Az individualista értelmezés tehát korántsem állja meg a helyét.
Magyar Nemzet: A kábítószer-fogyasztást sokan boldogságkeresésnek minősítik. Mit mond erről a filozófus?
Frenyó Zoltán: Alapvető céltévesztés, ha az ember boldog akar lenni. Aki magát a boldogságot célozza meg, soha nem lesz igazán boldog. Sajnálatos módon igen sok ember él ebben a tévhitben, és kerget valamit, ami törvényszerűen kicsúszik a keze közül. Pedig a boldogság nem lehet cél, mert a boldogság mindig mint eredmény jelenik meg, egy értékes tevékenység, értékes életvitel, értelmes erőfeszítés és nemes érzelemvilág következményeként. Azonkívül ingyen és készen semmit nem kaphat az ember, mert azt nem tudja elsajátítani. Erőfeszítés nélkül minden felszínes és mulandó marad. Manapság sokan képzelik, hogy célba juthatnak fáradozás és lemondás nélkül – e külsődleges megoldás rabjai a kábítószer-fogyasztók is. Az ő sorsukon azonban közvetlenül is illusztrálható: a megvásárolt és rövidre zárt boldogság kiszolgáltatottságot, csalódást és örök nyugtalanságot jelent.
Frenyó Zoltán filozófus; az ELTE történelem–filozófia szakán végzett 1980-ban. Az MTA Filozófiai Intézetének főmunkatársa, tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Szent Margit Gimnáziumban. A filozófiatudomány kandidátusa, a történettudomány doktora. Könyveit filozófiai és történeti témákban publikálja.
Márki Zoltán jogász; 1988-ban végzett az ELTE-n, 1990 óta bíró. 1996-tól az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, 1997-től a büntető kodifikációs főosztályt vezette. 2000-től a büntetőjog-alkotásért felelős helyettes államtitkárként tevékenykedett, a büntetés-végrehajtást felügyelte. 2002 júniusától ismét bíróságon dolgozik.
Oberfrank Ferenc a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen általános orvosként végzett; 1990-ig az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében Vizi E. Szilveszter mellett agykutatóként, gyógyszerkutatóként dolgozott, közben orvosetikai, bioetikai problémákkal is foglalkozott. 1998-tól az Egészségügyi Minisztérium kabinetfőnöke, majd közigazgatási államtitkára. 2001-től 2002 nyaráig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatója. Jelenleg ismét az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében dolgozik Freund Tamás munkatársaként.
Miklóssy László biológia–kémia szakos középiskolai tanár; 1970-ben végzett az ELTE-n. Hat évig gimnáziumban tanított, majd kényszerű pályaelhagyás után 1990-től lett a fasori evangélikus gimnázium tanára.
origo.hu
Városháza-ügy: ez bizony nem kamu
