A düh anatómiája

Utánunk az özönvíz” – szólt XV. Lajos, a nagy forradalom előtti utolsó francia király próféciája. Irak következő napokban bekövetkező lerombolása után Bush elnök akár azt is mondhatja: „Elindítottuk az özönvizet.”
Az özönvíz kezdete a legkönnyebb rész, hiszen Irak nincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát. A tizenkét éve tartó szankciók, a repülési tilalmi zónák és a pénzhiány azt is lehetetlenné tették, hogy 1991 előtti erejét visszanyerje.
Bagdadban nem lesz diadalmenet az orvlövészektől való félelem miatt. Lehet, hogy az irakiak sincsenek oda Szaddámért, de nincsenek túl jó emlékeik a korábbi amerikai invázióról sem. Tommy Franks tábornok alkirályi beiktatási ceremóniája egy sivatagi sátorban fog lezajlani, oldalán a brit parancsnokkal, aki eközben azon kesereg, hogy másodhegedűsi szerepet kap egy olyan országban, amelyet Nagy-Britannia hozott létre a második világháború után.
Nemcsak a civilizációk összecsapásáról van szó, hanem egy olyan idegjátékról is, amelyben az egymás felé rohanó autók vezetői közül az veszít, aki előbb rántja el a kormányt. Szaddám Huszein mindaddig ki fog tartani, amíg csak nem biztos abban, hogy ideje lejárt. (George Bush igencsak megkönynyebbült volna, ha ez azelőtt bekövetkezik, hogy az invázió megindul.) Ezt követően az iraki vezetőt és családját elvezetik Bagdadból, és száműzetésbe vetik. Amerika arab szövetségesei ugyanis ragaszkodni fognak ahhoz, hogy egy szomszédos arab vezetőt még csak meg se alázzanak, arról nem is beszélve, hogy megöljék, hiszen ez népének nagy szégyent jelentene. (A legutóbbi alkalommal is megmentették, pedig akkor Szaddám egy arab országot rohant le. Ez alkalommal még csak az ujját sem emelte fel egy arab ország ellenében, amellyel igazolhatta volna Amerika haragját.)
Az Egyesült Államok majd segélyt repít az országba, élelmiszert és gyógyszereket, hogy megnyugtassa lelkiismeretét. A tévékamerák számára örömünnepeket rendeznek majd, hogy bizonyítsák, mennyire önfeledten boldog mindenki. (Emlékeznek Kabulra, miután elhagyták a tálibok a várost? A fotósok azért fizettek a nőknek, hogy vegyék le a csadort, a fiatalembereknek pedig azért, hogy borotváltassák le a szakállukat).
És most kezdődik az igazi özönvíz. Irakiak kavalkádja kezd küzdeni a hatalomért. Az USA kérése, hogy föderációt hozzanak létre, süket fülekre talál, mert ilyen állatot még senki sem látott a földnek ebben a szegletében. Egyfajta polgárháború robbanhat ki. A kurdok elérkezettnek láthatják a pillanatot, hogy kivívják szabadságukat: miután az amerikaiak kétszer is elárulták őket, ezúttal kikiálthatják a függetlenséget. Ha ez megtörténik, Törökország egész egyszerűen bevonul, és annektálja Irak északi részét. (Az alku szerint a terület olajkútjai fölött is megszerzi az ellenőrzést.) Irán lázadásra biztatja majd az ország déli részének síita lakosait. (Ő maga nem fogja elfoglalni ezt a területet, mert ez ürügyet szolgáltatna az USA-nak, hogy támadást intézzen ellene.) A lázadás azonban olyannyira leköti majd az amerikaiakat, hogy még arról is elfeledkeznek, hogy Irán a „gonosz tengelyének” része volt. (Afganisztán esetében egyetlen szomszédos állam sem próbálta meg, hogy az ország valamely része fölött átvegye az ellenőrzést, az amerikaiaknak azonban másfél év alatt még így sem sikerült pacifikálniuk az országot. A hadurak körülbelül százezer fegyveressel rendelkeznek, a „nemzetközi békeerők” tizennyolcezerrel és a nemzeti hadsereg csupán kétezerrel. Olyan dolog, hogy béke, a fővároson, Kabulon kívül nem létezik.)
A megszállt Irak feldúlt alkirálya kétségbeesetten próbálja majd megtalálni a kiutat a válságból. Erőinek, ahogy országának sem, nem lesz türelmük a felforduláshoz. Ha a kurdokat és síitákat nem lehet megbékíteni, akkor az USA úgy határozhat, hogy a többieknek, az ország középső részén élő szunnitáknak viseli majd gondját. Népszavazást írhat ki a monarchia helyreállítására. ENSZ-felügyelet alatt természetesen. Az eredmény elsöprő „igen” lesz. (Ezt nem lesz különösebben nehéz elérni egy olyan országban, ahol a most hatalmon lévő vezető nemrégiben a szavazatok száz százalékát kapta.)
Mivel az 1958-ban egy véres puccs során meggyilkolt II. Feiszal királynak nincs trónörököse, jobb lehetőség híján unokatestvére fiát, a jordániai Haszan bin Talalt emelnék hatalomba, aki élete legnagyobb részében Jordánia koronahercege volt, mindaddig, amíg néhány héttel halála előtt Husszein király meg nem változtatta végakaratát, és testvére helyére fiát, a most már királyként uralkodó Abdullahot emelte.
Ezt követően Jordánia és Irak megmaradt része között szövetségi államot hozhatnának létre. Erre van már precedens. 1958. február 14-én, két héttel azelőtt, hogy Egyiptom és Szíria megalakította volna az Egyesült Arab Köztársaságot, Jordánia és Irak bejelentette saját föderációját. Ezt öt hónappal később, a puccsot követően kellett felbontani. Izrael imádni fogja az új föderációt, mivel félelmeit ez mérsékli majd.
Az amerikaiak ellenőrzést szereznek az iraki olaj fölött, és hazamasíroznak.
Mindig is ez volt az, amit akartak. Tizenöt perccel azután, hogy a World Trade Centerbe repülőgépek csapódtak, Donald Rumsfeld védelmi miniszter állítólag már arra kérte stábját, hogy tervezze meg az Irak elleni támadást, pedig ekkor még nem vádolták Oszama bin Ladent a merényletért, nem is beszélve a közte és Szaddám Huszein között fennálló kapcsolatról.
Ha úgy hiszik, már eleget tettek Izrael biztonságáért Irak katonai erejének elpusztításával, az amerikaiaknak már nem lesz annyira fontos az új rend megteremtése és a demokrácia bevezetése a térségben. Nemes reményeiknek valóra váltását túlzottan nehéz és időt emésztő feladatnak találhatják majd.
Mi lesz az arabok reakciója? A kis országok, mint Magyarország és Lengyelország nem számítanak. Egyikőjük Amerika melletti kiállását sem írják majd a számlájukra. Az arabok megértik kötelezettségeiket, hiszen szemükben a törzsfőnök az, aki végső soron számít, nem pedig a segédei, és semmiképpen sem a legkisebbek közöttük. Ami megmarad emlékezetükben, az talán a Biztonsági Tanácsban leadott szavazatok lesznek, ha valami megmarad egyáltalán.
Ha azonban az „új rend” tényleg elérkezik, az csupán mellékszál lesz a történetben. Miközben az amerikai veszteségek nagyon alacsonyak lesznek az invázió alatt, hogy elkerüljék a politikai nyugtalanságot otthon, az irakiaké mindenképpen nagyon magas lesz. Azt megakadályozni pedig nem lesz mód, hogy az arab és a mozlim országok otthonaiban átfogó és élénk tudósítások jelenjenek meg erről a képernyőkön. Ennek hatása sokszorta erősebb lesz annál, mint a Palesztinából naponta közvetített izraeli atrocitásoké. Irak az arab és mozlim elesettség és kétségbeesés szimbóluma lesz.
Ez pedig egy igazi forradalom kezdetét jelenti majd. Annak érzése, hogy a legmélyebb pontra kerültünk, nagy hullámokat vethet. 1971 decemberében dr. Abduk Quadeer Khan, az akkor Hollandiában dolgozó atomtudós látta a televízióban, amint a pakisztáni tábornok megadta magát az indiaiaknak Dakkában. Megesküdött. „Ez soha többé nem fog megtörténni.” Hazatért, és Pakisztán a világ hetedik atomhatalma lett.
Nagyon sok arab lesz, aki ugyanígy érez majd, amikor látja, mi történik Irakban. Úgy találják majd azonban, hogy a jelenlegi arab kormányok nem képesek és nem hajlandóak lehetőséget biztosítani számukra. Az igazi demokrácia felé való elmozdulásnak sem lesz semmi látható jele. Az eredmény az utcákon tomboló düh lesz. A monarchiák és az autoriter rezsimek dominóként fognak eldőlni egymás után, kikövezve az utat ahhoz, hogy a hadseregek átvegyék a hatalmat. Ezzel kezdetét veszi a felkészülés az Izrael elleni végső háborúra, az Armageddonra.
A szerző pakisztáni újságíró és Közel-Kelet-szakértő. Ez a cikke kizárólag a Magyar Nemzetben jelenik meg.