A fájdalom nélküli ember és a lagzi

Analgesia…
Érdekes betegség.
Az a lényege, hogy az ember nem érez fájdalmat. Semmilyet.
Vannak szakmák, munkák, elhivatottságok, amelyek űzésekor kifejezetten előnyös tud lenni az efféle nyavalya. Mondjuk, micsoda áldása a szeszélyes sorsnak, ha a fájdalomnélküliség kórságába esett gyermekünk bokszolói életpályára lép, ugye. Aztán akkor van még nagy haszna az ilyesminek, ha az ifjú a forradalmi, ellenállói szakmát választja. Mert akkor előbb-utóbb – már ha megfelelő előmenetelt tanúsít és kitartó – bekerül egy pincébe, ahol egy másik szakma képviselői kínozni fogják majd. Ez a forradalmi, ellenállói szakma csúcsa. S ha ilyenkor a páciens nem ismer fájdalmat, bizony őrületbe tudja kergetni a rivális szakma művelőit, ugyanis bízvást megállapíthatjuk, hogy e két szakma jelesei ádáz harcot folytatnak egymással szinte az idők kezdete óta. Legalább annyira ősi ellenségei ők egymásnak, mint a kútásó meg a kútbetemető…
A Nagy Pistának Parajdon ez a betegsége volt, ám Nagy Pista nem volt sem bokszoló, sem pedig ellenálló. Sőt Nagy Pistát csalinak sem hívták cápavadászatokra, amiben szerepet játszhatott az a körülmény, hogy Parajdról alig-alig kerültek ki cápavadászok az elmúlt ezer esztendőben. S ha közel s távol alig egy cápavadász, akkor bizony hiába lenne az ember kiváló csali, nincsen kihez fordulnia.
A megfelelő pincékbe persze bármikor bekerülhetett volna a Nagy Pista, hiszen magyarnak született Parajdon. Ez a státus eleve feljogosította őt arra, hogy megkínozzák. Anélkül, hogy forradalmi, ellenállói szakmája lett volna. Egyebek mellett ezért olyan különös kis csücske a világnak Parajd.
De nem.
Nagy Pista nem került a pincékbe sem.
Nagy Pista a sóbányában dolgozott, hétvégén meg tangóharmonikázott a lagzikban.
Szépen bányászta a sót Nagy Pista, és szépen, érzéssel tangóharmonikázott. Volt hozzá lelke, no, mert a lelke nem volt analgesiás szegénynek. Nincsen ilyen gyógyító betegsége a kisebbségi magyarnak…
Ahhoz amúgy, hogy az ember magyar legyen Parajdon, sót bányásszon, és érzéssel tangóharmonikázzon a lagziban, szükséges ez-az.
Szükséges hozzá némi keménység, kitartás és kérlelhetetlenség. Egy csipet önazonosság- meg magyarságtudat. Nemzeti büszkeség és kitartás. Elfogadása annak a ténynek, hogy az ember az, aminek született.
Csupa-csupa idejétmúlt vacakság kell ahhoz, hogy az ember magyar legyen Parajdon, sót bányásszon és érzéssel játszszon a lagziban, egy ócska, viharvert tangóharmonikán.
Ezek az idejüket múlt vacakságok mind ott maradtak Parajdon, miközben a világ elszáguldott a modernség, az üresség, a pusztulás felé.
Nagy Pista nem száguldott sehová.
Még tovább megyek: Nagy Pista többnyire megfontoltan, lassan közlekedett. Egyet lépett, megállt, pihent, elgondolta a következő lépést, s így na… Mi a frásznak kapkodjon az ember Parajdon? Komótos élet, komótos bánat, komótos halál; szépen, lassan bodorodó pipafüstök, csöndek, messziségbe nézések; a sótündér is úgy röpült át Parajd felett reggel, este, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatott volna… Ilyesféle szokásokat vettek fel a tündérek Erdély-szerte, már kicsivel több, mint nyolcvan esztendeje…
Odalent a bányában is lassan, megfontoltan járt-kelt Nagy Pista, olyan lassan, mint a sötétség, az inaszakadtig tartó munka meg a halál.
És eljött egy lassú, majdnem-mindegy kedd, és Nagy Pista lassan, megfontoltan a sótéglaprés alatt felejtette a kezét…
Maga észre sem vette igazán, csak az tűnt fel neki utóbb, hogy jobb kezének ujjai olyan laposak és szélesek lettek, mint a kacsa lába. Vagy a fakanál feje. Vagy mit tudom én. Mindenesetre egészen másképpen néztek ki az után a lassú kedd után a Nagy Pista ujjai, mint a mások ujjai…
Abban a pillanatban, amikor Nagy Pista ujjai átváltoztak, néhány száz méterrel feljebb, a föld felszínén, annak is azon darabkáján, amelyen Parajd elterült, Epres Panni ismételten felpróbálta esküvői ruháját.
Nem nagyon csinált egyebet Epres Panni azokban a hetekben, mint hogy felpróbálta esküvői ruháját. A szombatra várt Epres Panni, hogy kimondhassa az igent Tatár Mózesnek.
Látszólag semmiféle összefüggés nincs ezen két esemény között, látszólag megőrült a krónikás. Mi köze van Nagy Pista föld alatt összepréselt ujjainak Epres Panni és Tatár Mózes lakodalmához?
Óóó! Úgy van ez, hogyha Japánban meglebbenti szárnyát egy pillangó, akkor földrengés rázza meg Amerika nyugati partját. Ha egy majdnem-mindegy kedden Nagy Pista ujjait összezúzza a sótéglaprés odalent a bánya mélyén, akkor négy nappal később Epres Panni és Tatár Mózes lakodalmán rosszul mennek majd a dolgok…
Mert hát Nagy Pista nem érzett fájdalmat, ugye.
És lelkiismeretes ember volt Nagy Pista. Holmi fakanálszerű ujjak miatt a világ minden kincséért sem hagyta volna cserben a lakodalmat, a násznépet, régi cimboráját, Tatár Mózest, és legkevésbé Epres Pannit hagyta volna cserben, mert Epres Panniba mélyen, pusztítóan szerelmes volt, talán az idők kezdete óta.
Úgyhogy jeges vödrökbe áztatgatta kezét Nagy Pista, nem mintha bármit érzett volna, de ezt javasolta a vajákos. S ha a vajákos azt mondja, akkor az úgy van, rendnek kell lenni ugyanis.
Így hát jeges vödrök és szörnyülködések között telt el az a négy nap. Aztán délelőtt a pap előtt Tatár Mózes is kimondta az igent, bár egészen legbelül, a szíve mélyén érezte, hogy talán jobb lenne nem kimondani, mert mostantól fogva vége a furfangos kis éjszakáknak, és a legártatlanabb pálinkázásoknak is csúnyaféle kiabálás lesz a vége, mert erős akaratúak a székely asszonykák, hogy a fene egye meg. De hát Tatár Mózes sem az a férfi volt, aki a templomban meg merné gondolni magát, így aztán beszolgáltatta hátralévő életét Epres Panninak, aztán valamilyen kényszeres mosollyal nekivágott a lagzinak, és elhatározta erősen, hogy még egyszer utoljára teljesen legálisan le fogja inni magát, ki fogja tombolni magát, vigyék haza akár talyigában…
És ekkor emelte fel fenyegetően ujját a sors.
A sors kacagott, és Nagy Pista fakanálfejszerű ujjait használta fel, hogy közbeszóljon.
Mert valami eszelős macskazene tört elő a Nagy Pista viharvert tangóharmonikájából. Nagy Pista szerényen mosolygott, legalábbis megpróbált, és nekivágott egy másik nótának, de az még az előzőnél is rémségesebbre sikeredett. Meg a harmadik is… Összesúgtak, dörmögtek a népek, aztán megszületett az elhatározás, hogy módfelett elverik a Nagy Pistát, amiért „annyira berúgott mindjárt az elején, hogy képtelen egy használható dallamot elővernyákolni abból a büdös hermónikából”.
Ám ezen a ponton felállt Nagy Pista, és elfogódottan bejelentette, hogy a mai lagzi bizony így lesz eltöltve, mert hát ő nagyon igyekszik, mégis képtelen egyszerre csak egy billentyűt fogni a hermónikán, lévén ujjai leginkább a fakanyál fejihez hasonlatosak, és hát végül bocsánatot is kérne szívesen, ha nem gondolná erősen azt, hogy meg kellene neki köszönni, amiért ilyen ujjakkal egyáltalán idejött ebbe a büdös lagziba és játszik bármit is a büdös Tatár Mózesnek, aki éppen most vette el Epres Pannit… Miközben mindezeket mondta, úgy tervezte, hogy Epres Pannit is lebüdösözi, éppen a büdös szerelem végett, de végül nem vitte rá a lélek.
Hát így…
Egy darabig dörmögött még a népség, aztán elkacagták a dolgot. Könnyen belátható volt, hogy ilyen ujjakkal élni sem éppen könnyűség, nemhogy tangóharmonikázni.
S mire reászállott a komótos éjjel Parajdra, nótázott a lakodalmas népség, táncolt Tatár Mózes arájával, Epres Pannival, és be is rúgott Tatár Mózes, alaposan, „talicskásra”, s véle tartott Nagy Pista is, aki nem tudta megfogni a kicsike poharat, így aztán bádogbögréből itta a pálinkát.
Merthogy akad mindenre megoldás, csak akarni kell, a mindenségit neki…