Rácz Sándor, a Beloiannisz Híradástechnikai Gépgyár szerszámkészítő munkása mindöszsze huszonhárom éves, amikor vérbe fojtják a forradalmat, és a munkástanácsok országszerte az üzemekben, gyárakban szervezik a kádári ellenforradalommal szemben az ellenállást. A tankokkal, állig felfegyverzett szovjetekkel, pufajkásokkal szemben volt remény?
– A forradalomban mindig van remény, a forradalom optimizmust ad, mert az igazságtalanság ellen lázadnak fel az emberek. Fiatalok voltunk, élt bennünk az a belénk sulykolt kommunista tudat, hogy a munkásnak van igaza és nem a hatalomnak. S ha a hatalom ezer tankkal jön, akkor sem lehet neki igaza. Azt világosan kell látnunk, bár a munkások szép számmal részt vesznek a harcokban 1956. november negyedike előtt, de akkor még egységesen a munkásosztály nem áll elő világos politikai követelésekkel. November 4-e után, amikor a túlerőben lévő Vörös Hadsereg leverte a forradalmat, akkor fogalmazódott meg az a gondolat, ha fegyveresen nem tudtuk kivívni a függetlenségünket, akkor vívjuk ki azt békés úton, politikai eszközökkel, és a forradalom értékeiből, amit lehet, mentsük meg.
– A Központi Munkástanács, aminek november 16-án elnöke lett Rácz Sándor, már előzőleg két napja tárgyalásokat folytatott Kádár Jánossal…
– Ehhez az is hozzátartozott, hogy Kádárékkal nem állt szóba senki. A Parlament épületébe behúzódott a kormány, de eleinte még a jó elvtársak is kerülték őket. A november 14-én megalakult Központi Munkástanácsnak az volt a történelmi felelőssége, hogy elhatározta, tárgyalást kezdeményez azzal a Kádár Jánossal, akit szovjet tankok vittek be a parlamentbe. Már az alakulásakor egy nyolcpontos politikai követelést tettünk közzé, aminek alapját a XI. kerületi munkástanács politikai követelései alkották. A követelések közben bővültek az események sodrásában. Például arról is tárgyaltunk, hogy Nagy Imrét és társait biztonságban hozzák haza Romániából. De akkor is óriási vita folyt, amikor Kádárék kiadták a munkástanácsokra vonatkozó kormányrendeletet, ami ellentétes volt a mi véleményünkkel. Fock Jenőt erre kiküldték a Központi Munkástanácshoz, leültünk, és egy napig javítottuk a szöveget. Abban a hitben voltam, hogy Fock Jenőék tartják magukat az ígéretükhöz. De nem így történt.
– Mi volt a legfőbb követelésük?
– Nem a munkások, hanem elsősorban a magyarság legfontosabb követelését fogalmaztuk meg az első pontban: Ruszkik haza! Azaz idegen katonák hagyják el hazánk földjét. Minden tárgyaláson ez volt az első napirendi kérdés.
– Kádár Jánossal, az MSZMP első titkárával találkozott?
– Hogyne. Hétszer vagy nyolcszor. Ő vezette a kormánydelegációt is.
– Mutatott hajlandóságot a követelések elfogadására?
– Kádárék poltikailag nem tudtak viselkedni a munkástanács-küldöttséggel szemben. Nem ismerték, hogy mi történik kint a gyárakban, kint az életben, Magyarországon, hiszen nem mertek megjelenni az utcán. Ebben a zárt környezetben csak olyan információkhoz jutottak, amiket a besúgóik küldtek nekik. Ez inkább félelmet gerjesztett a kormányban. Ezért tértek át a leszámolásra.
– Mikor pattant el a húr? Mikor mondták ki, hogy elég volt a Központi Munkástanácsból, elég volt Rácz Sándorból?
– November 25-én a Kádárék összehívnak a Parlamentbe egy országos értekezletet, amin jelen vannak a volt gyárigazgatók és a munkástanácsok elnökei. Erre engem nem hívtak meg, mert én a Központi Munkástanács elnöke voltam. Kádárék ezt az értekezletet arra akarták felhasználni, hogy a gyárigazgatókat és a munkástanácsok elnökeit a saját oldalukra állítsák. Ám a hatalom nélküli munkástanácstagok szembefordulnak a Kádár-hatalommal és megfordítják az értekezlet menetét s hangulatát. A forradalomból kinövő munkástudattal nem tudott mit kezdeni a politikai hatalom. Közben a Központi Munkástanács két nagy országos, negyvennyolc órás sztrájkot is szervez, november 22–23-án és december 11–12-én. Megbénult az élet az országban, a sztrájk ereje félelmet keltett a hatalomban.
– Mit tesz ekkor Rácz Sándor?
– Egyre inkább érezhető volt, hogy mikor én vezettem a munkásküldöttség tárgyalásait, azt nem igazán szerette Kádár János vagy Apró Antal, aki olykor helyettesítette Kádárt. November 25-én egy éjszakai tárgyaláson felugrott Kádár az asztaltól, és azt kiáltotta az arcomba, hogy ő ezt nem bírja tovább! Vagyis nem bírta, hogy nem engedtünk a követeléseinkből. Ekkor azt válaszoltam nyugodtan: Kádár úr, ezt mind a kettőnknek bírnia kell, az ország problémái elől nem lehet kitérni. Számtalan ilyen jelenet zajlott le, s egyre inkább érezni lehetett, hogy nem kell nekik a Rácz Sándor féle munkástanács. December 5-én Sándor József kormányösszekötőn keresztül azt az információt juttatják el a Központi Munkástanácshoz, hogy a munkástanács tagjai jöhetnek tárgyalni, de Rácz ne legyen köztük. Elnökségünk mégis úgy döntött, ha nem vezetem is a tárgyalásokat, nekem ott kell lennem. Ezen az estén a Parlamentben Apró Antal vezette a kormánydelegációt. Apró azzal az ötlettel állt elő, hogy a munkástanácsból három tagot beválasztanának a Kádár-kormányba, miniszteri ranggal.
– Ehhez ön mit szólt?
– Felugrottam a székemből, és meg kérdeztem Apró urat: – Mit gondol, ezért küldtek bennünket ide a magyar munkások, hogy holmi miniszteri tárcáról tárgyaljunk magával? Ők úgy gondolták, meg lehet bennünket vásárolni. December 6-án összeült a Központi Munkástanács, és memorandumot fogalmazott. A memorandumot én vittem be a Parlamentbe. De ezen a napon, december 6-án a kommunisták vörös zászlós tüntetést szerveztek Budapest utcáin. Ez volt a Nyugati pályaudvari véres összecsapás, ahol Horn Gyula pufajkásként állítólag részt vett. Az angyalföldi melósok leszálltak a villamosról, és önként verték szét a vörös zászlókkal vonuló vérgőzös kommunistákat. Ekkor dördültek el a lövések, sokan megsebesültek, néhányan meghaltak. Én éppen bent voltam a Parlamentben, de a véres események miatt menekülnöm kellett, mert a Kádárhoz rohanó pufajkások között lincshangulat uralkodott el. Ez a szereplésünk végét jelentette.
– Letartóztatják?
– A Baranya megyei párttitkár és Berecz Bertalan, a gyárunk igazgatója kijöttek a gyárba december 11-én hajnalban azzal az üzenettel, hogy azt javasolja a kormány, menjek be Bali Sándorral, mert Kádár János úgy ítéli meg, még volna miről beszélnünk. Persze én már tudtam, hogy nekünk nincs miről beszélnünk. Tudtam, hogy a politikai munkámat már csak véráldozattal tudnám folytatni, és ezt nem akartam. Bementünk velük az Országházba, ahol letartóztattak bennünket, és bevittek a Fő utcai börtönbe. Itt ért véget a Központi Munkástanács elnökségének a működése. A Központi Munkástanács nem szűnt meg a mai napig, mert én élek. Engem a forradalmi munkások választottak meg elnöküknek és a forradalom alatt álltam a magyar népnek az oldalára, ebben a kilátástalan harcban. S amíg élek, erről a posztról elmozdulnom nem lehet.
Az interjú bővebb változatát lapunk internetes honlapján hétfőn olvashatják.
origo.hu
Záporokkal és erős széllel érkezik a hidegfront
