A gyógyító

Politika, vadászat és más hercegi szórakozás helyett betegeket gyógyít – írta ámulattal az egyik népszerű újság riportere 1924-ben, miután végigjárta Körmend nevezetességeit. A vasútállomást, hol szemüveges parasztember beszélte el neki vonatra várva, miként tette látóvá a nagyúr, aki, lám, arról is gondoskodott, hogy szemműtéte után hazatérhessen, noha nincs egy fityingje sem. Aztán elment a hírlapíró az ambulanciára, ahol hatvan–hetven ember várt a kegyelmes doktor úrra. A maradék kis ország különböző tájairól érkeztek a járó betegek, hogy „szociális kezelésben részesüljenek”, szükség szerint. „Vallást nem néz a herceg – írta a riporter –, csak a szegény szenvedőt látja. Jómódú vagy gazdag embert nem kezel, azoknak van pénzük, menjenek a kenyérkeresetből dolgozó orvoskartársakhoz.”
Természetesen végigjárta a hírlapíró a kórházat is, amelyet a körmendi vár egyik melléképületében rendezett be a doktor, miután előző gyógyintézetét, a köpcsényi klinikát két (!) schillingért át kellett adnia az osztrák államnak. Trianon megfosztotta birtokai nagy részétől a herceget is, új kórházat építeni nem tudott, nagy múltú családjának örökéből alakított ki tehát olyan ispotályt, ahol négy–ötezer ember fordulhatott meg évente, testi-lelki gyógyulást keresve s találva. Végül bekukkantott az újságíró azokba a helyiségekbe, ahol a tízgyermekes főúri család mindennapjait élte. Az ebédlőasztalon táblát pillantott meg: A szegényekre is kell gondolni – ezt írták föl rá. Batthyány-Strattmann Lászlónak, aki ily szokatlan módon élte életét, március 23-án lesz a boldoggá avatási szertartása Rómában.
A Szent István Társulat ez alkalomból három könyvet jelentetett meg a szent életű orvos életéről, hogy a hazai olvasóközönség hiteles képet kapjon példaértékű tetteiről, gyógyítótevékenységéről és az útról, amely a március 23-án a Szent Péter-bazilikában celebrált szertartásig vezetett. A három kiadvány voltaképpen csak terjedelmében különbözik egymástól. Mindháromnak Puskely Mária a szerzője, s mindegyik dokumentált életrajzot ad a „boldog hercegről”. Különbség csupán a részletekben van. A Nyisd fel szemedet és láss! füzetszerű, tömör összefoglalása annak az életútnak, amelynek minden tiszteletre méltó eseménye a XX. századi tragikus magyar történelem következménye is. Ehhez a felismeréshez azonban a Boldog Batthyány-Strattmann László című, emennél díszesebb és terjedelmesebb kötet viszi az olvasót közelebb. Ebben a kiadványban ugyanis bőségesen dokumentálja a szerző az 1870 és 1931 közötti éveket, Batthyány-Strattmann László gazdag életét. A harmadik kiadvány, a Dr. Batthyány élete képekben, dokumentumokban, történelmi mozaikkal című kötet képszerűen mutatja be a szegények gyógyításának szentelt évtizedeket, és azokat az időket is, amelyek Batthyány-Strattmannt elvezették a felismeréshez: légy orvos, mert akkor sok emberen tudsz segíteni! A históriai kitekintés hívőnek és hitetlennek is figyelemre méltó lehet: miként forrta ki sok évszázados sanyarú históriánk azt a személyiséget, akinek nemcsak a birtokok és a nemesi előjogok tartoztak családi örökségéhez, hanem a közösségért kötelező érvénnyel vállalandó felelősség is. Nem az albumszerű kiadvány, a Dr. Batthyány, hanem az annál „prózaibb” életrajz tartalmazza a Történelmi névtárt, amelyben ki-ki kedvére tanulmányozhatja a boldog herceg őseit. Nagyszerű s gyarló Batthyánykat, ábécérendben. Fantasztikus névsort kap ezeken az oldalakon az olvasó. Még az örök tamáskodásra kárhoztatott, vad demokraták is kiolvashatják belőle, hogy a X. századtól históriánkban bizonyítottan jelen levő Batthyány-család sarjai közt többen voltak a közösségükért áldozatot (életáldozatot is) vállaló személyiségek, mint a tékozlók és az önérvényesítők. Ki kolostort alapított, ki templomot épített, ki könyvet gyűjtött, csillagvizsgálót létesített (a XVIII. században!). Ki túsznak ment a fivére helyett. (Le is vágta kezét, lábát a török, úgy végeztette ki.) És volt közöttük orvos, életútja akár előképe is lehetett a „boldog hercegnek”. A XVIII–XIX. század fordulóján élt Batthyány II. Imre „az orvosi tudományt is kitanulván, egész ispotályt és patikát tartott, s a közelebbről s távolabbról is oda gyülekező szegénységet ingyen és igen szentségesen gyógyította”.
Ezt a családi örökséget személyes példájával csak élhetőbbé tette Batthyány-Strattmann László számára az édesanyja. Batthyány Lujza – ki maga is sokat betegeskedett, hosszabb időre elveszítette a szeme világát is – nem csak a nagy kolerajárvány idején járta szüntelenül birtokának szegényeit, betegeit. Fia, kit tanárai, a szigorú jezsuiták nem tartottak mintagyereknek, sőt dacos természete miatt több összeütközése is volt iskolai feljebbvalóival, több vargabetű után talált rá az orvosi hivatásra. Először az agrárfőiskolán tanult, aztán filozófiát hallgatott, majd a kémia lett a „vesszőparipája”. Jó sorsa azután olyan emberrel hozta össze, aki tudatosította benne, mi mindent tehetne a szenvedőkért, ha orvosnak tanulna. Batthyány-Strattmann László még javában tanakodott Vécsey professzor szavain, amikor az – a nevezetes 1896-os, millenáris esztendőben – beíratta az útkereső fiatal arisztokratát a bécsi orvosi egyetemre.
Milyen orvos lehetett a herceg? Látásukat visszanyert betegei dicsőítették. Számos dokumentum tanúsítja, hogy a legmodernebb eszközökkel szerelte fel kórházait. Az önképzés lehető legalkalmasabb módját választva rendszeresen járta Nyugat-Európa híres klinikáit, hogy az orvostudomány újdonságairól közvetlen közelről, klinkai gyakorlat révén szerezhessen tudomást.
A korszerű medicinális tudnivalókon túl is értett valamihez: miként kell szenvedő felebarátai betegágyánál jelen lennie a gyógyítás szakemberének. Maga is súlyos beteg volt már, amikor sógornőjének, aki az egyik betegápoló szerzetesi közösségnek volt tagja, papírra vetette, amit szerinte a gyógyításról feltétlenül tudni érdemes. Sose legyünk türelmetlenek, írta. Sose éreztessük a beteggel, hogy kevés az időnk. Figyelmesen hallgassuk végig, amit szenvedéseiről mond. Sohase nehezteljünk a betegre, és ne vigyük a betegágyhoz érzékenységünket. Gőgünket se, mert – Haydnt idézve így folytatta – ne nekem, hanem Istennek legyen dicsőség, ha sikerül egy műtét, egy kúra, egy kezelés.
Non mihi, sed Deo sit gloria – ismételgette, s azt is elfogadta Teremtőjétől, ha nem koronázta glória orvosi ténykedését. Ha azokat nem tudta meggyógyítani, akik a szívének a legkedvesebbek voltak. Élete végéig kínozta a fájdalom, hogy elsőszülött fiának az okozta halálát, hogy nem ismerte fel betegségét, a heveny vakbélgyulladást.
Batthyány-Strattmann László boldoggá avatását halála után tizenhárom évvel szorgalmazni kezdte a szombathelyi püspök. 1944-et írtak, az emberi gonoszság példái voltak akkortájt divatban, nem az áldozatos életekéi. Az a világ, amely ezután következett, noha a világháborúból kilábaló lakosság szörnyű betegségektől szenvedett (a betegségek – írta Batthyány-Strattmann László itáliai tudós méltatója még 1906-ban – általában a társadalmi igazságtalanságok következményei), mindent akart inkább, mint piedesztálra emelni egy szent életű arisztokratát. A boldog herceg alakját, boldoggá avatását előkészítő aktáival egyetemben, úgy eltüntették tehát a tekintetek elől, mintha soha nem is létezett volna. Az igazság és a jóság azonban előbb-utóbb kiforrja magát. Holnap Rómában boldoggá avatják Batthyány-Strattmann Lászlót. A szertartás a magyar és az osztrák katolikus egyház közös ünnepe lesz. Kérdés, hogy az emberi gyengeséget, betegséget, öregséget hátráltató kényelmetlenségnek tekintő modern világban hányan ismerik fel a római ceremónia lényegét: élhető példát állítanak ott az alapvető erkölcsi értékek tekintetében is elbizonytalanodó világnak. A Szent István Társulat három, jól időzített kiadványa mindenesetre megkönnyíti a dolgunkat. Aki a nevezetes napra megjelentetett három könyv bármelyikét fellapozza, könnyen megértheti: Istent a rászorulókon segítve szolgálni nemcsak a gazdag és tudós doktorok, a szentek és boldogok szép lehetősége, de valamennyi jó szándékú halandóé.