A legeslegújabb kor

Tudják önök, hány órakor kezdődött a második pun háború? És a népek csatája? Meg tudják mondani legalább a napot, mikor vette kezdetét Amerika vietnami kalandja? Az iraki hadjárat már XXI. századi esemény: még a másodpercekkel is el tudunk számolni. Az Öböl-háború idején talán túl könnyen is elterjedt a nézet, hogy a háborút a média egyenesben közvetíti, tehát afféle borzongató valóságshow-nak tekinthető. Hátradőlünk a fotelben, miközben lessük a képernyőt, csipszet majszolunk, kólát iszunk hozzá. Később majd ugyanígy ülünk be a moziba, amikor a hollywoodi propagandagépezet filmparódiának álcázva bolondot csinál Szaddám Huszeinből. A forgatókönyvírók szerint a jenki hősök tetszés szerint ki-be járkálnak a bagdadi elnöki palotákban. Túszt szabadítanak, beleolvasnak a diktátor intim naplójába. (Természetesen angolul van.) Mindez valahol nagyon messze van tőlünk – mégis megnyugtató, hogy mennyire jól értesültek vagyunk. Rajta tartjuk a kezünket a történelem ütőerén, mondhatnánk, elcsépelt fordulattal – a reklám alatt pedig kiugrunk egy hűtött sörért a konyhába.
Szeptember tizenegyedike azonban alaposan bemázolt ennek a kispolgári illúziónak. A birodalom talán még mindig visszavág, de előbb még neki pörkölnek oda. Nincs többé garantálva a happy end. Egy háború második felvonását megindítani tehát a „piszkos hadviselés” tudatában legalábbis hazardírozás. A jóléti országokban napok óta sulykolják az átlagpolgárnak: legyen egy szoba a lakásban, ami hermetikusan elszigetelhető a terroristák vegyi támadásai elől. S persze az a helyiség tele van babkonzervvel, kólával, csipsszel, hűtött sörrel – akár hetekig is ki lehet húzni. Nálunk ritka az ilyen nélkülözhető bunkerszoba. Ráadásul még a Széchenyi-tervet is felszámolták, amiből a szigetelési munkákat is finanszírozni lehetett.
Magyarországon ki-be jár a huzat. Hogy háborús helyzet van, azt nem annyira az élelmiszer-felhalmozásokból meg a szigetelőanyagok iránti megugrott keresletből tudni, hanem abból, hogy a nemzeti főadó reggeli tévéműsora álcahálóval borította a stúdiót. A militarista díszlet nemcsak ízléstelen, de hangulatkeltő is. Az ember előbb arra gondol, hogy lám, a háborús uszítók köztünk vannak, meg hogy tán mégis igazuk van azoknak a jól értesülteknek, akik szerint kísért a katpolos múlt – a magyar médiaviszonyok ismeretében azonban tudható: csupán a bulvár öntötte el a közszolgálatot.
Nem tudni viszont, hogy a kormányzati szférát mi öntötte el. Volt némi átmeneti zavar, hogy amerikai gépek röpködtek engedély nélkül a szabad magyar légtérben, a kormány pedig kínos magyarázkodásra kényszerült; de ez egy huszárvágással megoldódott. Nem kell az Országgyűlés felhatalmazása, sütötték ki, mert azt már öt éve egyszer megadták. Igaz, hogy az egy egészen más összetételű parlament volt, meg nem is lehetett tudni, miként fog makacskodni Szaddám öt év múlva – de kicsire ne adjunk. Most már azt is okafogyott firtatni, hogy az Egyesült Államok vajon idiótának nézett-e bennünket, hogy nem tudjuk a különbséget az afganisztáni békefenntartás meg az iraki hadi készülődés között: nagyjából egy irányban van, egy célt szolgál a kettő, a többihez meg a csatlós tranzitországoknak semmi közük.
Nehéz a történelmet a jelen időben megfogni, de talán nem tévedünk sokat: ezzel a háborúval talán elkezdődik a legeslegújabb kor. Az ezt megelőző a Jog bűvöletében élt – a jogot nyűgnek érző Erő azonban lerázta ezt a koloncot. Úgy tűnik, halálos sebet kapott a nemzetközi jog – hazai kormányosaink tehát felhatalmazva érezhetik magukat, hogy negligálják a jogállamiságot is. Az Erő velük van, mint a jedi lovagokkal. Még talán méltánylandó is lehetne az az erőfeszítés, hogy egyszerre tegyenek Amerikára és Európára – csakhogy ahhoz államférfiak kellenének, meg minimális nemzeti konszenzus. Ehelyett sumákolás van: az egér együtt dübörög az elefánttal. Felelős szájakból hangzik el: bár a kilencven százalékos pacifista óhaj ellenére teljes mellszélességgel az olajbárók magánháborúja mellé álltunk, Magyarországot nem fenyegeti veszély. Na jó, a nemzetbiztonság megerősíti minden hadiüzemünk védelmét, de ez puszta rutin. Ha háborúban állunk, minden bíráló ellenzéki hang a hazát gyengíti – reménykedhet a hibát hibára halmozó kormányzat.
Eközben a világ nem ilyen egyértelmű állásponton van. Nagy-Britanniát hovatovább kormányválságba sodorta a leghűbb szövetségesi szerep. Svájc és Ausztria komolyan veszi a légtér szuverenitását. Belgium is, bár ők álszent módon hivatkozhatnak az uniokraták védelmére. A jogállamiságukra kényes csehek vacillálnak. A dán miniszterelnököt az ottani, kissé radikálisabb Loppert Dánielek vörös festékkel öntik le, hozzátéve: nemcsak a zakója vörös, de vér is tapad a kezéhez. (Képzeljük el ugyanezt Kapolcson: Medgyessynek nemcsak stb. stb.) Az amerikai érdekek mellé esze ágában sincs odaállni a két észak-amerikai szomszédnak: Kanadának és Mexikónak. Washingtoni honatyák mértéktelen franciagyűlöletükben képesek a francia pirítóst átkeresztelni szabadságpirítósnak…
Aki azt gondolná, hogy az ostobaság nem pozíciófüggő, egy pillanatra gondoljon csak bele, mire épült eddig a világrendünk; mire épült a magát egyaránt haladónak gondoló XIX. és XX. század. Két dokumentumra: a francia Emberi Jogok Nyilatkozatára, illetve az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra. Ezekből származtatható minden, ami az euroatlanti kultúrát mértékadóvá, diplomáciai etalonná tette. Ennek a több mint kétszáz éves, szép illúziónak int most végképp búcsút Bush elnök. Jacques Chirac (úgy is mint államférfi) érzi a veszélyt: nemcsak a politikai, hanem a morális legitimitás is veszélybe került. Ha nem adunk a látszatra sem, magunk is „lator államokká” válunk, semmi sem különböztet meg bennünket a nemzetközi jogot negligáló terroristáktól. (Következetes álláspontja persze felhígul attól, hogy hozzáteszi: ha Irak mégis a nem létező tömegpusztító fegyverekkel támadna az amerikai felszabadítókra, a franciákban felülkerekedik a hű szövetséges, és a keresztes lovagok segítségére siet. Ez esetben a jog az erőszak révén helyeztetne vissza ingatag trónusára.)
Ezt a világtörténelmi játszmát azonban korántsem tudjuk fotelből nézni, bár az álcahálóval meg a katonai Európa-híddal igyekszenek szoktatni bennünket a háborús észjáráshoz. A kormányzat egyelőre úgy véli, hogy következmények nélkül megúszhatja ezt a kalandot – ám ez csak az első magyar áldozatig lesz így. A szívsebész Papp Lajos szerencsére hazajött Bagdadból – belőle nem lesz békeszimbólum, mint az Izraelben bedózerolt amerikai lányból. Bennünket a terroristák is elkerültek eddig; de minden sorozat megszakad egyszer. Kérdés, mennyire van felkészülve az ország vezetése az éles helyzetekre. Ez az a vezetés, amely képes előbb 23 millió román vendégmunkásról beszélni (amiből kétmillió a magyar), aztán elmenni e vendégmunkások közé március 15-én szónokolni, s csodálkozni a füttyön. Most épp a világhatalmi tényező szerepében tetszeleg, bár a Kárpát-medencében sem igazodik el. S hamarosan itt az éles helyzet: a keleti országrészben már dagadnak a folyók. Miközben idelenn tavaszi szél vizet áraszt, odafenn idegen gépek mennek rendet csinálni az öt éve átjáróházzá nyilvánított légtérben…