A tanya titka

Fiatal újságíró koromban riporterként bejártam az egész országot. Alig van olyan település, ahol nem fordultam meg. Sok-sok tapasztalatot szereztem, megismertem a vidéken élők minden rétegét. Akadnak olyan falvak, ahol az utcák nevét is tudom. És olyan maradandó emlékeim, amelyek elpattanó húrként visszazöngenek bennem.
És megfejthetetlen titkok. Ilyen volt a lajosmizsei festő halála. Először Kecskeméten értesültem róla. A megyei rendőrkapitányságon akadt dolgom valamilyen ügyben, és ott hallottam az esetről.
Mindennapi történet, vélték. Egy hirtelen haláleset: tegnap reggel meghalt Simon, a festő. Bogaras öreg volt, járta a határt festőállványával, festegette a tájat, egy-egy fát, amint a reggeli napfény bíborában fürdik. Az keltette fel az érdeklődésemet, hogy az öreg Simon halála előtt konyhakéssel összekaszabolta minden festményét, s a vászonfoszlányokkal letakarta magát. Így talált rá a szomszéd tanya lakója. Ibseni dráma: halála előtt a művész megsemmisíti műveit. De ki az az öreg Simon? Sose hallottam eddig a nevét. Festő? Hol rendezett kiállítást műveiből?
Furdalt a kíváncsiság. Hazafelé menet úgy döntöttem, utánajárok a különös esetnek. A tanyára könnyen ráleltem. Ugyanolyan volt, mint a többi tanya errefelé. Szoba-konyha, istálló. Két eperfa az udvarán, s egy ásott kút. Ostorán egy pléhvödör himbálódzott. Két tyúk kapirgált a szemétdombon.
A halottat már elvitték. A szomszéd tanyán lakó Erzsi néni mesélte el az esetet. Hogy az öreget az ágyán találta, beborítva a szétszabdalt képek vászoncafataival. Merthogy festett az öreg, ez volt a bogara. Minden reggel jó korán elindult, állványával a határt járta, és mindent lefestett.
„Ha kíváncsi rá, megmutatom azt a sok szemetet, a konyha sarkába söpörtem, amikor az öreget elvitték a hullaházba.” Akartam, s kíváncsian turkáltam a rongykupacban. Volt egy-egy nagyobb képfelület is, kivittem az udvarra, forgattam, ugyan mit ábrázol? Fák, bokrok, csalitosok, dűlőutak, amelyek sehová se vezetnek. Mit akart mondani ezekkel a festményekkel az öreg Simon? És ki volt tulajdonképpen ez a parasztfestő, tanyás gazda?
Megtudtam, hogy a második háború után tűnt fel, fiatalemberként kezdte a tanyai életet. A tanyát örökölte a nagybátyjától. De nem volt soha parasztember, mert urasan öltözködött, akár egy „iparos”, mondták, és bolond is lehetett, mert folyton festett. Ez volt a mániája. Bolyongott a határban. És mindig csak kora reggel.
Nem volt jó viszonyban senkivel, a szomszédokkal is csak ímmel-ámmal beszélt, ha meglátogatták. Magának való volt. Valami nagy bánat érhette. Feleség? Nem volt nőismerőse se. Ennyit tudtam meg akkoriban. Aztán, amikor olykor a Bácska felé vitt az utam, Lajosmizse határában mindig eszembe jutott. Egyszer egy nyári alkonyatkor meglátogattam a tanyaszomszédját.
Erzsi néni, az a régi, még élt, de nagyon öreg volt. Fogatlan szájával cuppogva mesélte a fülemhez hajolva, mint a titkot. „Tudja, én még mindig látom. Itt kóborol folyton a határban, minden reggel feltűnik az alakja. Viszi a vállán az állványt, s meg-megáll egy fánál. Lehet, hogy visszajár ide a tanyára. Valamit tán ittfelejtett. Mert a halottak visszajárnak…”
Ha visszajár, akkor miért? Mit felejtett vagy mulasztott el az életében? – tűnődtem. Aztán a napokban megfejtettem a titkot. Egy régi Nyugat folyóirat került a kezembe, benne Kosztolányi cikke a hajnalról. Idézem: „Zöld szoknyás hajnal, korán kelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki égő gyertyával járkálsz az éj palotájában kócos aranyhajjal, aki nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a szívem, kapd el és dobd vissza…”
Igen, szerelmes volt az öreg a hajnalba, de hiába dobta fel neki a szívét, és próbálta lefesteni, megörökíteni a gyertyával járó hajnalt. Kontár volt csak. Szétfolytak a bíbor színek a vásznon. Ebbe halt bele.
Mert a tehetségteleneket megöli egyszer a szépség.