Marjam később Dudajev „harctéri barátnője” lett, majd, ahogy az néha lenni szokott, a közeli kapcsolat az ellentétébe csapott át: Marjam Vahidova Dudajev, pontosabban az általa létrehozott rendszer nyílt ellensége lett. A csecsen függetlenségi harc első éveinek krónikásaként a Moszkovszkij Komszomolecnek mesélt a dicső napokról.
Marjam Vahidova 1990-ben tért vissza Kazahsztánból Csecsenföldre. A Doku Zavgajev vezette köztársasági hatalom azonban érzéketlenül viszonyult az egykor kitelepített menekültek problémáihoz, s Marjam a demokratikus erők köreiben kereste igazát. Itt, a csecsen nép első kongresszusán találkozott először Dudajevvel, aki kiemelkedett a felszólalók közül a közelgő változásokról kifejtett világos eszmefuttatásával. Érzékletesen, logikusan és őszintén beszélt arról, hogy a szabadságot nem adják ingyen. Dudajevet akkor Csecsenföldön még nem ismerte senki, s a kongresszus után vissza is tért állomáshelyére, a Baltikumba.
Vahidova csak mosolyog azokon a pletykákon, hogy Dudajev Groznijba küldését Jelcin dácsájában fundálták ki. „Hazugság! Szó sem volt moszkvai öszszeesküvésről!” A világos gondolkodású katonatiszt azonban nemcsak Vahidovának szúrt szemet. Feltűnése kapóra jött a szakadás szélén álló kongresszusi vezetőknek, s Jaragi Mamadajev 1991 februárjában elutazott érte Tallinnba. Groznijban transzparensekkel várták, és a végrehajtó bizottság elnöke lett. Marjam kezdettől fogva mellette dolgozott. A mozgalom tagjai azokban az időkben stadionokban, parkokban gyűltek össze. „Dudajevnek nem voltak különösebb ambíciói, s egyáltalán nem volt sznob sem” – emlékezik Vahidova, megjegyezve, hogy rajta kívül az első vonalba tartozott még Udugov, Jandarbijev és Szoszlambekov is. A hatalom nem gondolt arra, hogy ezek a találkozások egyszer még veszélyes erjedési folyamatot válthatnak ki. A harcostárs azonban mindehhez hozzáteszi, hogy 1991 nyarán a nép már megérezte a népi kongresszusban az új hatalmat. Dudajevet tehát szinte egyik pillanatról a másikra emelte a csúcsra a változások hulláma. Akkoriban sokan azt rebesgették, hogy Haszbulatov nézte ki a köztársaság első emberének. Vahidova azonban cáfolja ezt a szóbeszédet, felidézve, hogy az augusztusi puccs után felgyorsult események közepette éppen ő akarta Csecsenföldre vinni – támaszul Dudajev mellé – Moszkvából Haszbulatovot és Aszlahanovot. Az volt a terve, hogy az előbbi lesz a köztársaság vezetője, Dudajev pedig a hadseregparancsnok. Haszbulatov azonban nagyobb léptékben gondolkodott, s akkor éppen megsértődött, mert nem hívták meg Jelcin dácsájába, amikor a posztokat osztották el.
Csecsenföldön közben közeledett az elnökválasztás, s a nem túl ismert Dzsohar Dudajev mindenkit megrémített azzal a kijelentésével, hogy 15-től 55 éves korig mindenkit besoroz. Elfordultak tőle, amikor már csak tíz nap volt hátra a választásig. Vahidova ekkor felkerekedett, s Észtországban néhány nap alatt leforgatott egy dokumentumfilmet Dzsoharról. Kiderült, hogy Észtországban legendák keringenek róla. Az ő parancsnoksága alatt álló légideszantos egység ugyanis megtagadta a tüntetések szétverését. A filmben elhangzottak Dudajev feleségének versei is, egyszóval megható alkotás volt. Groznijban bemutatta a tévé, s nagy visszhangot váltott ki. Az elnöki székre pályázó Szoszlambekov és Jandarbijev hisztériás rohamban tört ki a siker láttán. Dudajev lett a köztársaság első embere. „Az utca népe azonban a választások előtt valahogy hirtelen megváltozott. Új emberek rémisztő tömege került elő egyik pillanatról a másikra valahonnan a mélyből – emlékezik Marjam Vahidova. – Mindenkit megijesztettek, az értelmiség visszahőkölt. Nem csatlakoztak Dudajevhez. Kivártak” – teszi hozzá elgondolkodva. Így aztán feltűnő volt a káderhiány, s főképp a mozgalmárokból alakult meg a kabinet. Dolgozni nem tudtak, provokáltak, zsaroltak, bűnözőkkel cimboráltak. A helyzet olyan tragikus volt, hogy egész Groznijban nem találtak egy csecsen titkárnőt Dudajev mellé, így Marjam látta el ezeket a teendőket is.
Kettejük kapcsolatáról szólva Vahidova tagadja a pletykákat. „Dzsoharban akkor nem a férfit láttam, hanem a napi huszonnégy órát dolgozó, elhivatott vezetőt – meséli, hozzátéve, hogy a sustorgás is csak később kezdődött. – Dudajev felesége, Alla ugyanis orosz volt, így felmerült, hogy jó lenne mellette egy csecsen aszszony. A válás vagy a második feleség gondolata azonban Dzsoharban fel sem merült.”
Marjam Vahidova lerombolja azt a Dudajev körül keletkezett mítoszt is, hogy kezdettől kérlelhetetlen volt Moszkvával szemben. „Lehetett vele beszélni, s kész volt a kompromisszumra a központtal. Különösen a bűnözés elleni harcban számított Moszkvára” – mondja, majd megjegyzi, hogy a Kreml többször hozta olyan helyzetbe, amely konfliktusokhoz vezetett.
Sokszor írják, hogy Dudajev hatalomra kerülése után nyert teret a köztársaságban az iszlám fanatizmus. Ez azonban aligha fakadt a világi neveltetésű katonatiszt belső indíttatásából. Vahidova ezzel kapcsolatban elmesél egy vidám történetet. Egyszer Dudajev egy vegyenói szent helyet látogatott meg, amikor tömeg vette körül. „Miért gyülekeznek itt, imádkozzanak inkább naponta háromszor” – vetette oda. Erre óvatosan megsúgták neki, hogy az iszlám hívők naponta ötször fohászkodnak Allahhoz. „Még jobb, akkor elfoglalják magukat!” – mondta erre mosolyogva. Dudajev nagyon rosszul beszélt csecsenül. Nem véletlenül, hiszen a csecsen értelmiség egymás között általában oroszul kommunikált. Megértette azonban, hogy a néphez a saját nyelvén kell szólni, így tudatosan gyarapította csecsennyelv-tudását.
Vahidova egy idő után szakított Dudajevvel. „Valójában azokra haragudtam, akik körülvették. Sakálok! Egymást marták a hatalomért, s köptek arra, mi történik a néppel, a köztársasággal. Egyre dagadt a korrupció is. Arc, cél és eszmék nélküli emberek gyülekeztek Dudajev körül” – fakad ki az egykori harcostárs. Felidézi a szakításkor Dudajevhez írt elkeseredett levelét: „Minden értelmes ember láthatja, hogy ártatlan áldozatok testén taposunk, térdig gázolva a vérben, mindig ügyesen megtalálva, kinek a számlájára írjuk a vérfürdőt. Ehhez a külső ellenség képét építettük fel magunknak, amely természetesen létezik, ám korántsem olyan félelmetes és agresszív, mint ahogy azt ma hirdetjük. A gátlástalanság közben az egekig ér. A mi áldozataink is ott fekszenek a kórházakban, ahol megrémisztjük, sőt akár le is lőjük az ápolókat, orvosokat. Csodálkozol, hiszen állig felfegyverezted az egész köztársaságot! Fáj ma hallani, ahogy dicsekedsz forradalmunk vértelen győzelmével, miközben szép lassan elmerülünk ártatlan áldozataink vérében.”
Nem sokkal később megindult az első csecsen háború. Vahidova szerint ennek kirobbanásában nem kis szerepet játszottak a moszkvai hatalmi központ folyosóin sétálgató csecsenek, akik skizofrénnek tartották Dudajevet, s azzal bőszítették Jelcint, hogy a csecsen elnöknek otthon nincs is igazi támasza. Abban reménykedtek, hogy a tankok nyomában ők is bemasírozhatnak Groznijba. Az ezt követő vérfürdő azonban Vahidova szerint elkerülhető lett volna, hiszen Dudajev sohasem szándékozott teljesen elszakadni Moszkvától, csak új alapokon akart építkezni. Így például törleszteni szeretett volna egy történelmi adósságot: aláírni a kaukázusi háború után elmaradt békeszerződést, majd meghatározni Csecsenföld státusát. A Kreml azonban hallani sem akart erről. Végül mégiscsak aláírta a dokumentumot.
Évekkel később, Haszavjürtben, az értelmetlen háború után.
origo.hu
Orbán Viktor: Már megint Bognár Gyuri a király!
