Amerika háborúja

Minden évszázadban színre lép egy ország, amely szinte bizonyos természeti törvényszerűségként mind hatalmánál fogva, mind pedig szellemi és erkölcsi indíttatásból saját értékrendjének képére formálja át a nemzetközi rendszer egészét, kezdi Diplomácia című, nagy ívű munkáját Henry Kissinger. A Richelieu bíboros által vezetett XVII. századi Franciaország a nemzetközi kapcsolatok nemzetállamon alapuló, végső célként a nemzeti érdekek diktálta modern megközelítését vezette be. Nagy-Britannia a XVIII. században dolgozta ki a hatalmi egyensúly elvét, míg a XIX. században Metternich Ausztriája szervezte újjá az európai hatalmak közti együttműködést, amelyet aztán Bismarck Németországa zúzott szét. A XX. században az Egyesült Államok vívott ki domináns helyet magának. Amerikát az a hit vezérelte, hogy a történelem fölött diadalmaskodni lehet, és ha a világ igazán békét akar, az ő erkölcsi értékrendjét kell követnie. A szovjet kommunizmus bukása az amerikai eszméket igazolta, ironikus módon szembesítette azonban Washingtont azzal a világgal, amely elől egész történelme során menekülni próbált. Az egyik ilyen új szükségszerűség, hogy a rendet bizonyos egyensúlyra kell alapoznia, egy olyan fogalomra, amelytől mindig is idegenkedett. Ez az attitűd a hidegháború körülményei között nem domborodott ki, azután azonban lehullt a lepel, kiütköztek az Újvilág birodalmi vonásai is. Kiderült, nagyon is igaz a közben már szállóigévé vált mondás, amely szerint Amerika sok tekintetben olyan, mint a Szovjetunió, azzal a különbséggel, hogy ott azért van fridzsider. Az Egyesült Államok fokozatosan vesztette el a mértéket azután, hogy egyedül maradt a porondon. A cowboymentalitás a Bush-kormány hatalomra jutásával kulminált. A Fehér Ház úr–szolga viszonyt ajánlott a világnak. Szeptember 11. tragédiája tovább rontott a helyzeten. Amerika sértett fájdalmában végképp feljogosítva érezte magát arra, hogy a világban mindenhol lecsapjon, ahol veszélyt lát, avagy érdekei éppen úgy kívánják. Ez tökéletesen illeszkedett abba a mindinkább eluralkodó külpolitikai felfogásba, amely szerint értékrendje azt a kötelezettséget rója rá, hogy világszerte érte harcoljon. E gondolkodás teljesedett ki a „Gonosz tengelyének” meghirdetésében, s a megelőző csapás doktrínájában. Washington ugyanis biztos abban, hogy irtózatos technikai fölénye birtokában messze a jövőbe nyúlóan, s akadálytalanul meg lehet hosszabbítani az egypólusú rendszert.
Innen már egyenes út vezetett Irak megtámadásához, ami egyben az új világrend első erőpróbájává vált, s bevezetője lehet a világban játszandó amerikai vezető szerep hosszú szakaszának. Megkezdődhet a második amerikai évszázad. Ehhez kövezi ki most az utat Bush a felhatalmazás nélkül indított háborúval. Olyan agresszióval, amely romba dönti az eddigi rendet. Az iraki válság miatt néhány hónap alatt darabokra hullottak azok az intézmények, amelyeken több mint fél évszázadon keresztül a világ egyensúlya nyugodott. Ezzel párhuzamosan omlik össze a semmibe vett nemzetközi jogrend. A régi szabályok érvényüket vesztették, de csak az Egyesült Államok és szövetségesei gondolják úgy, hogy birtokában vannak az újaknak. Az új idők e kihívása megpecsételheti az ENSZ, s a világrendet keretező többi szervezet sorsát is.
Olyan korszakfordulón állunk, amely Jaltához, vagy a nemzetállami világot egykor meghatározó vesztfáliai békéhez hasonlítható. A tét immár régen nem Szaddám Huszein, vagy Irak sorsa. Nem is a XXI. század új kihívása elleni fellépésről, a terrorizmus megtöréséről van szó. Sokkal több forog kockán, Amerika stratégiai pozíciónyerésének nagyszabású terve. Az Egyesült Államok át akarja rendezni az energiatartalékokban gazdag Közel- és Közép-Keletet. E sakkjátszmának volt lényegében első felvonása már az afganisztáni lépés is. A közép-keleti stabilitás helyreállításával Amerika biztosította a stratégiai fontosságú Perzsa-öböl térségének hátországát. A következő lépést a Közel-Kelet átrendezése jelenti, ami szeptember 11. után az eddigi bázis, Szaúd-Arábia elbizonytalanodásával vált sürgetővé. A térség feletti amerikai befolyás biztosításában Irak a kulcsszereplő. Képbe került már 2001 előtt is, Szaddám Huszein azonban útban volt. Eltávolítása most már nem halasztható tovább. Nemcsak az olajról van tehát szó, hanem átgondolt geostratégiai térnyerésről, amelynek nem az utolsó állomása Bagdad megtörése.
A katonai fölény, a harctéren aratott győzelem azonban sem a békét, sem egy birodalom tartós uralmát nem biztosíthatja. Szaddám Huszein eltávolítása nem lehet kérdéses, a további politikai tervek azonban több mint homályosak. Mi lesz például Irakkal, a síitákkal, a kurdokkal? Lehet-e exportálni a demokráciát? Működhet-e a közel-keleti válságtérség bonyolultsága közepette a második világháború utáni német vagy japán modell? A terrorizmus elleni harc leple alatt indított támadás nem vonja-e maga után éppen a terrorizmus felpörgését, az iszlám világ fundamentalista erőinek aktivizálódását? Mi lesz e valóban komoly kihívás által összekovácsolt nemzetközi koalícióval? Meddig tűrik az Egyesült Államok mellett szép lassan felnövő hatalmak a megaláztatást? Lehet-e az új világ rendezőelve az Amerika iránti lojalitás? S mi lesz a megtiport nemzetközi joggal? Felülkerekedhet-e az a nézet, hogy rendszerváltás lehet bármilyen katonai beavatkozás célja? Megannyi kérdés, amelyeken elgondolkodva megérthetjük a nyugat-virginiai szenátor, Robert Byrd önmarcangoló vívódását. Az amerikai kongresszus rangidőse élesen bírálta Bush politikáját. „Siratom hazámat. Barátaink szerte a világon bizalmatlanok velünk szemben, szavunkat vitatják, szándékunkat megkérdőjelezik. Amerikában már nem az erős, de jóindulatú békefenntartót látják. Gőgösen fitogtatjuk szuperhatalmi státusunkat!” – mondta az ősz politikus, hozzátéve, hogy az Egyesült Államoknak nemcsak Irakot kellene újjáépítenie, hanem saját arculatát is. Mit tehetünk mindehhez hozzá?! Úgy legyen, hiszen milyen az a világ, amelynek ilyen öntelt, érzéketlen, gőgös, jogtipró hatalom szabja meg az arculatát?