Az ötvenkilenc esztendős államtitkár valószínűleg előremenekült, amikor nyugdíjazását kérte, hiszen úgy tűnik, jó ideje már csak a tehetetlenség tartotta posztján. Vagyis az a – kormányzó pártok számára szerencsésnek aligha nevezhető – körülmény, hogy a nagy üggyel-bajjal és jelentős médiatámogatással felépített „vallásos baloldali politikusarcok” köztudatba dobása ellenére sem tudták elhitetni sem a történelmi egyházak híveivel, sem ellenségeivel, hogy a klerikális reakciót hajdan hivatalból eltipró pártfunkcionáriusok immár valamennyien megtértek, és a kereszténység védelmezőivé váltak. A rendszerváltás óta hatalomba került két baloldali kormány nem is ezeket a tömegtájékoztatásnak kitalált embereket szedte elő, amikor az állam és az egyház közötti kapcsolattartás megoldása volt a feladat. Inkább olyan félig-meddig külsősökkel töltötték be a posztot – akár Platthy Ivánt, akár Szalay Istvánt tekintjük –, akiknek esetleges ballépései nem okozhatnak jelentős kárt a pártban, mivel könnyedén lecserélhetők. Talán ennek a stratégiának a következménye, hogy mind a Horn-, mind a Medgyessy-kormány egyházi ügyekért felelős államtitkára mindig is kínosan óvakodott attól, hogy markáns véleményt fogalmazzon meg bármilyen aktuális, tárcáját is érintő kérdésben.
Ha áttekintjük Szalay István nyolc hónapnyi hivatali tevékenységét, nem sok konkrétumra kell időt vesztegetnünk. Meg nem valósult tervek, értelmezhetetlen – és utólag ügyetlenül, többféleképpen magyarázott – nyilatkozatok jellemzik a hajdani párttitkár egyházügyi ténykedését. Ez nem különösebben meglepő, ha szakmai kompetenciáját nézzük. Az államtitkár hivatalba lépését követően egy beszélgetés során állítólag azzal a hasonlattal érvelt saját alkalmassága mellett, hogy a Tejút sem látható jól, ha benne vagyunk, így az egyházi ügyek is csak kellő távolságból érthetők meg.
Persze valójában nem is az államtitkár személye az érdekes, hanem hogy miképp integrálódott a kormányzati munka egészébe az egyházügyi ötletgazda tevékenysége. Vajon most már végleg búcsút inthetünk a tavaly augusztus 20. táján oly sokat emlegetett Kenyeret és békét! nevű programnak, amely a szóbeszéd szerint már akkor elkészült, és amelyet azóta sem látott senki? Vagy tartható-e a továbbiakban is az a markáns politikai elképzelésről tanúskodó, az egyház-finanszírozással kapcsolatban megfogalmazott tétel, miszerint minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet – netán most már csak mindennek az ellenkezője lesz érvényes? Vagy mi lesz a másik parádés ötlet, az egyházi nyilatkozókártya sorsa, amely első ránézésre oly következetlen és értelmetlen felvetés, hogy eleve hamvába holt – még ha jó szándéktól vezérelten fundálta is ki a Tejút távoli szemlélője.
Az a kérdés tehát, mennyiben alapult egyéni leleményen az államtitkár nyolc hónapnyi heroikus küzdelme, és mennyiben tükrözött kormányzati szándékot. A nagyobbik kormányzó párt egyházakra vonatkozó elképzeléseit ugyanis választási programjából nem ismerhettük meg; ebben mindössze két csekély információtartalommal bíró jelmondatot sikerült megfogalmaznia terveiről. És bár a nyugállományba vonuló államtitkár a Magyar Nemzetnek adott tavalyi interjújában a párt szakértőinek jelentős egyház-politikai tanulmányairól tett említést, amelyek bővebben is kifejtik a két inkriminált programmondatot, ezen munkák létezésével kapcsolatban éppoly jó okunk van kételkedni, mint a Szalay–Rauber közötti állítólagos megállapodás megtörténtével.
Ha az elvárások sorát végignézzük, fölösleges magyarázkodásnak tűnik az egyik baloldali napilap Szalay menesztésére vonatkozó kommentárja. Az újság szerint azért kell a politikusnak távoznia, mert bár a kormány hatalmas, anyagiakban is megnyilvánuló gesztusokat tett a történelmi egyházaknak, a közvélemény számára mégis úgy tűnik, mintha megromlott volna a kormányzat és az egyházak közötti kapcsolat. Erről azonban szó sincs.
Ez a magyarázat több szempontból is álságos. Egyrészt az anyagi gesztus felemlegetése miatt, amely különösen hangzik az éppen elcsitult, de az Alkotmánybíróságon folytatódó, egyházi intézményeket érintő finanszírozási botrányokat követően, másrészt azért, mert minden jel arra utal, hogy a kormányzat éppen az egyházakkal való szándékos konfrontációval szeretne nagyobb támogatottságra szert tenni. Ez persze csak rövid távú politika lehet, és tagadhatatlan, hogy a tapasztalt hazárdjátékos több helyre teszi tétjeit: az MSZP egyszerre „dolgoztat” a választások után szégyenletében köddé vált templommegfigyelő Szocialista Egyetemisták Szövetségével (SZESZ) és a nyilatkozataikban mélyen vallásos, napi áldozó MSZP-politikusokkal. Elvileg bármikor bármelyik figura előhúzható, az azonban aligha véletlen, hogy az egyházügyi államtitkári poszt betöltésénél eddig még sohasem került elő a vallásos szocialisták neve.
Most más szelek fújnak, mint 2001 karácsonyán, amikor a párt miniszterelnök-jelöltje azzal okozott nem kis bosszúságot a vidéki plébánosoknak, hogy kenetteljes levélben kért áldást munkájukra az Örökkévalótól. 2002 karácsonyán valahogy elmaradtak a jókívánságok, kedves ajándékcsomag gyanánt az alapvető jogokat sértő egyszázalékos felajánlási rendszer prolongálása és a szociális salátatörvény került az ünnepi fa alá. És mindezen meglepetések mellé az államtitkár személye, aki e fontos kérdések kezelésekor bizonyította be alkalmatlanságát. Különös, de Szalay hozzá nem értése nem a Tejúttól való sok fényévnyi távolságának volt köszönhető, hanem egyszerűen a megbízhatóságának, vagy talán annak a szomorú körülménynek, hogy nem igazán tudta eldönteni, kit és hogyan kell kiszolgálnia. Az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának ülésén az államtitkár nem cáfolta az alelnöklő Donáth László kijelentését, amely szerint Szalay már megállapodott az apostoli nunciussal, mikor pedig megállapodásról szó sem volt. Talán ez a kis csalafintaság is csak annak volt köszönhető, hogy az államtitkár nem ismerte a párt hivatalos vonalát, nem tudta, kinek is kell megfelelnie, ezért inkább hallgatott. De akárhogyan történt is, Szalay István államtitkárként megbukott, és ezzel ismét komoly fejtörést okozott a plébánosok munkájára áldást kérő miniszterelnökének.
Önjelöltekben, akár a kormány tavaly májusi megalakulásától július közepéig, most sincs hiány. Az elmúlt esztendő kormányzati tapasztalatai viszont nem megkönnyítik, hanem megnehezítik a miniszterelnök helyzetét. A kisebbik kormányzó párt szinte teljesen felmorzsolódott az ügynökbotrány kirobbanásának következményeként, kormányzati kérdésekben azonban, éppen a miniszterelnöknek nyújtott támogatása miatt, lényegesen átértékelődött a szerepe. Szalay lapunknak adott interjújában ugyan azt hangoztatta, hogy nem célja sem az MSZP, sem az SZDSZ választási programjának megvalósítása, hivatali ideje alatt azonban nem sok olyan egyház-politikai döntés történt, amely ne felelne meg maradéktalanul A korszakváltás programjában található nagy ívű, ám csúsztatásokkal és a liberalizmus eltérő értelmezéseiből adódó kisebb-nagyobb belső ellentmondásokkal terhelt fejtegetéseknek.
Ez a megfelelési igyekezet azonban mára már kevés lehet: nehéz elképzelni, hogy egy Szalayhoz hasonló csendestárs elegendő lenne a mohó liberális doktrinerek étvágyának csillapításához. És itt most nem is okvetlenül pénzről, inkább elvekről van szó, bár tagadhatatlan, hogy egy választási küzdelmekben jól mozgósítható szekta állami támogatásokkal való visszaédesgetése sem utolsó szempont. A probléma csupán az, hogy a politika mégiscsak a lehetőségek művészete, és nem kell különösebben nagy jóstehetség annak előrejelzéséhez, hogy egy kellőképpen voltairiánus szabadelvű államtitkár az első pillanattól kezdve légüres térben mozog, és aligha lesz képes bármiféle kapcsolatot kialakítani és fenntartani a történelmi egyházakkal. Egyszerűen nem lenne rá lehetősége, és ekképpen még fölöslegesebbé válna az államtitkári poszt, mint eddig volt. Az államtitkárság nyílt átjátszása a liberálisoknak magának a pozíciónak az értelmét veszélyeztetné.
A másik lehetőség, hogy a miniszterelnök és a szocialista agytröszt épp e fölöslegességet mérlegeli majd, és feleleveníti azt a Szalay előtti időkben sűrűn hangoztatott tervet, hogy minden minisztériumba külön cigányügyi és egyházi referenst telepít. Az életnek e látszólag két, egymástól távol eső területe ugyanis egyként jelent égető problémát a kormányzat számára – érthető, hogy egyforma megoldást is keresnek rá. Más kérdés, hogy a régi időket eszünkbe juttató referatúrát aligha lehet akadálytalanul elfogadtatni a történelmi egyházakkal. Az egyetlen áthidaló megoldást pedig, hogy valami látványos gesztussal engeszteljék ki a történelmi egyházakat, aligha fogadná el a szocialisták ballépései felett éberen őrködő liberális párttárs.
A harmadik lehetőség egy új Szalay előhúzása a skatulyából. Erre a célra szinte bármelyik vidéki funkcionárius kijelölhető, aki csak kicsit is jártas egyházi kérdésekben. Nagy elvárások nem lennének vele szemben sem, csupán az a fontos, hogy a poszt betöltött legyen, az új címzetes államtitkárnak tennie nem kell, talán nem is szabad semmit. A gond csak az, hogy még ilyen korlátolt felelősségű államtitkárt sem olyan egyszerű kiállítani.
A szintén nyugállományba vonult Platthy Iván, a Horn-kormány államtitkára például biztosan reaktiválható lenne, csak az ő személye a Vatikánnal kötött részleges megállapodás miatt az SZDSZ egy része számára nem különösebben vonzó. A volt államtitkár azonban jobb politikus annál, semhogy öt éven keresztül ölbe tett kézzel szemlélte volna karrierjének szertefoszlását a liberálisok fóbiája miatt. Pontosan tudta, hogy mikor, hol és milyen fórumokon kell megszólalnia. Szükség esetén nyilatkozott egyház-finanszírozási kérdésben a Hit Gyülekezete hetilapjának, amelyben az egyházak pénzügyi ellenőrizetlenségét emelte ki, vagy szintén e fórumon támogatta a kis szekta tábori lelkészi szolgálatának fenntartását, amikor Szabó János honvédelmi miniszter 1999 őszén megszüntette azt. A választási hajrá idején volt ideje arra is, hogy Gyulay Endre püspök körlevelét bírálja, bölcsen megállapítva, hogy az nem áll összhangban a Szentszék tanításával. „Az egyes településeken szolgáló lelkipásztorok ma már köztiszteletben álló személyek” – mondta Platthy, amikor a körlevél veszélyeire figyelmeztetett, és nyilván pontosan tudta, hogy mire gondol, amikor a „ma már” fordulatot használta. Talán volt idő, amikor még nem álltak köztiszteletben, netán volt egy párt Magyarországon, amelyik ezt a képet akarta alattvalóiba sulykolni?
Apró, de szerencsétlen elszólás; olyanfajta, amely bármelyik veterán szájából kicsúszhat bármikor. Ha nem Platthy, hanem valamelyik volt vidéki állam- és egyházügyi hivatalbéli dolgozó kerül az államtitkári pozícióba, akinek már van valami gyakorlata abban, hogyan lehet adminisztratív eszközökkel akadályozni az egyházak működését, akkor talán még nagyobb annak az esélye, hogy ehhez hasonló tévedéseken morfondírozzon az újságolvasó.
De bárki legyen is Szalay hivatalának örököse, talán nem ez a legnagyobb kockázat. Sokkal komolyabb veszélyt jelenthet, ha a kommunista titkosszolgálatokkal hajdan együttműködő miniszterelnök ezúttal is megelégszik a nemzetbiztonsági átvilágítással. Ekkor ugyanis, eltitkolt érintettség esetén, bármikor kiteheti magát annak a veszélynek, hogy a kormány új tagjaira vonatkozóan terhelő dokumentumok látnak napvilágot. Az egyházügyi államtitkár esetében az esetleges érintettség akár igen komoly presztízsveszteséget is jelenthet: részint azért, mert óhatatlanul eszébe juthat az ország feledékeny népének az az idő, amikor a történelmi egyházakat alig álcázott titkosszolgálati emberek tartották kézben; részint pedig azért, mert a katolikus egyház különleges helyzete miatt akár nemzetközi bonyodalmakat is okozhat egy volt III/III-as államtitkári kinevezése.
Ha más megoldás nincs, jobb az az államtitkár, aki fényévekről látja az egyházakat, aki téblábol a számára idegen közegben, mint egy agyafúrt öreg mozgalmár, aki különbséget tud tenni excellenciás és eminenciás között.
Danka Krisztina, a Krisna-tudatú hívők közösségének lelkésze átad egy Medgyessy Péter miniszterelnöknek címzett óriási levelezőlapot Szalay Istvánnak 2002. december 2-án. A kormányzat a történelmi egyházakkal való szándékos konfrontációval szeretne nagyobb támogatottságra szert tenni
origo.hu
Záporokkal és erős széllel érkezik a hidegfront
