Első pillantásra félrevezető lehet, hogy a két konfliktus főszereplője ugyanaz a két ország, amely 1991-ben is szembesült egymással. Megtévesztő lehet az is, hogy Szaddám Huszein ezúttal is egy Bushsal áll szemben, mi több, a jelenlegi amerikai elnök apjának emberei ma is fontos szerepet töltenek be Washingtonban, s többségük a háborúhoz vezető politika szószólója volt.
A látszat azonban csal. A hidegháború legvégén, a Szovjetunió széthullását közvetlenül megelőző időkben nagyobb tér állt rendelkezésre a diplomáciai manőverezésre, ám a legfontosabb tényező, hogy a jelenlegivel szemben teljesen tisztázott okok vezettek az akkori háborúhoz. A bagdadi rezsim ugyanis megszállta Kuvaitot, az ENSZ alapokmányával teljesen ellentétben álló támadás keretében. Erre a lépésre a hidegháború béklyójából szabadult nemzetközi közösség egyértelmű választ tudott adni, felsorakozva a „győztes” nagyhatalom, az Egyesült Államok mögé. Morális kötelezettség vezette a hadjáratot, amelynek a célja egyértelműen Kuvait felszabadítása volt és nem más.
Amellett, hogy az akkori összes NATO-szövetséges és Franciaország is kiállt az Egyesült Államok mögött, a Szovjetunió és az akkor még létező Varsói Szerződés országai pedig rábólintottak a műveletekre, rendkívül fontos tényezőnek bizonyult, hogy Jordánia kivételével az arab világ is Szaddám Huszein ellen fordult. Ezt a példátlanul egységes koalíciót és politikailag talán legértékesebb arab tagjait célozták az Izrael elleni rakétatámadások, arra számítva, hogy a zsidó állam válaszcsapása bomlasztó hatással lesz. A számítás végül is nem vált valóra, mert Washingtonnak – ha nehezen is – sikerült tétlenségre bírnia Tel-Avivot. Végül, de nem utolsósorban, a koalíciós országok közvéleményének többsége is támogatta, és igazságosnak találta a háborút, s a békepártiaknak sem az igazságossággal, hanem a háború természetével szemben voltak érvei. S a jogi szempont sem mellékes: az ENSZ BT vonatkozó határozatában egyértelműen engedélyezte a katonai eszközök felhasználását Kuvait felszabadítása érdekében.
A helyzet 2003-ra teljesen átláthatatlanná vált. A megváltozott NATO régi tagjai, Washington tradicionális nyugat-európai szövetségesei Berlin és Párizs vezetésével nem tudtak azonosulni a háború ötletével, míg az új tagországok és a meghívottak túlnyomó többségének kormányai kiálltak Washington mögött. A világ és Európa megosztottá vált, de a lassanként talpra álló Oroszország és a szuperhatalmi sorba emelkedő Kína sem volt hajlandó támogatni az amerikai terveket.
George W. Bush és Amerika ezért majdhogynem a gonosz szerepében vonul ezúttal háborúba, s az ellenzők véleményét alighanem az is erősítette és növelte, hogy kormányok is szembeszálltak a tengerentúli akarattal. A világ közvéleményének jelentős része most úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok egyeduralmi törekvései részeként söpri el a bagdadi rezsimet, de legalábbis az olajlobbiban érintett republikánus adminisztráció profittal kecsegtető magánakciójáról van szó. Micsoda különbség 1991 lovagias céljaihoz képest!
Természetesen a háború eszközeiben is jelentős változás ment végbe. Sokkal korszerűbbé és kisebb létszámúvá vált az amerikai haderő, s a hidegháborús filozófiát tükröző 1991-es egész pályás letámadás már a múlté. Míg 1991-ben a ledobott bombák alig 8 százaléka volt precíziós irányítású, addig 2003-ban ez elérheti a 80 százalékot, s ezek jelentős részét ráadásul az időjárástól függetlenül is be lehet már vetni. A célok óvatos megválogatása tükröződik az első, robotrepülőgépekkel végrehajtott támadásban, ám ennek is vannak ellenzői. Mint azt Wesley Clark tábornok, a NATO egykori parancsnoka, a koszovói művelet vezetője Modern hadviselés című könyvében írta: csak teljes erőfeszítéssel szabad háborút vívni, mert ezzel csökkenthetők a leginkább a saját és ellenséges veszteségek. Márpedig ez a tényező a sikeres helyreállítás és béke alapfeltétele lehet.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
