Jól ismeri Kelet-Közép-Európát. Számos országában tartott előadást, közel áll hozzá Jan Patocka és Václav Havel. Politikai filozófiájának, amint maga mondja, legfontosabb dokumentuma az Esprit című folyóirat 1957-es – az ’56-os budapesti forradalomnak szentelt – különszámában megjelent tanulmánya. Életművében éppoly jelentősek a nagyközönségnek szóló esszék, cikkek, mint az absztrakció magas szintjét képviselő tudományos művek.
A német hadifogságban német filozófusokat tanulmányozott és fordított. Kiállt az algériai háború mellett, felemelte szavát a kínzások ellen. A Sorbonne X-re, a Nanterre-i Egyetemre, az 1968-as diákmozgalmak tűzfészkébe éppen ’68-ban ment tanítani. A következő évben még a dékáni posztot is vállalta, hogy segítse az egyetemi reformot. A maoista diákok egy csoportja ellene fordult (vezetőjük 1991-ben ezért bocsánatot kért tőle), de ő nem ezért hagyta ott Nanterre-t, hanem tiltakozásul, amikor a rendőrség megszállta az egyetemet, s a tanárok nagy része lázasan belevetette magát a napi politikába. A Chicagói Egyetemen tartott előadásokat 1970-től 1991-ig, de 1973-tól ismét tanított Nanterre-ben. Közreműködött az Esprit, a Christianisme Social, a Revue de Métaphysique et de Morale szerkesztésében, és ő szerkesztette az Encyclopaedia Universalis filozófiai címszavait. Magyarul nemrég jelent meg Bibliai gondolkodás című könyve az Európa Könyvkiadónál.
Paul Ricoeur filozófiája „egyetlen irányzatba sem gyömöszölhető be maradéktalanul, vagy ha úgy tetszik, legalább részben minden »izmusból« kilóg. (…) A mindenkori hatalmasoknak ez a filozófus éppoly kevéssé hódolt be, mint ahogyan a mindenható médiának sem igyekezett kedvében járni, s a párizsi értelmiség változó divatjait sem sietett követni. Ricoeur mindig a saját elméleti útját járta” – írja tanulmányában Tóth Tamás filozófus. Azt is meg kellett azonban állapítania: „Ricoeur egyike azoknak a ritkaságszámba menő kontinentális európai gondolkodóknak, akik az angol–amerikai filozófiai közvéleménytől végül mindazt az elismerést és csodálatot kamatostul megkapták, amellyel saját országuk és kultúrájuk képviselői hosszú időre adósaik maradtak”.
– A könyveim megjelentek, olvasták őket, ismert egyetemi oktató voltam, a diákjaim szerettek. Panaszra tehát semmi okom – válaszolta, amikor arról kérdeztük, nem maradt-e benne emiatt keserűség.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, mindig tanár akart lenni. Soha nem bánta meg?
– Nem. Gyermekkori álmom valósult meg. Szívesen ismétlem, hogy boldog tanár voltam, persze tudom, hogy ma ezt nem mindig mondhatják el a tanárok.
– A háború után, 1948-ban a Strasbourgi Egyetemen tanított, sajátos körülmények között. Hogyan emlékszik erre az időszakra?
– Elzász-Lotaringiát 1940-ben annektálta Németország, a fiatalokat német katonának sorozták be. Diákjaim közül többen szolgáltak német uniformisban. A háború után ki akartam békíteni őket a német eszmevilággal. Azt hitték, nem beszélhetnek róla, merthogy német katonák voltak. Azt mondtam nekik: maguk most újra civilek, akárcsak én. Tudom, mit jelent ez, hét évet töltöttem a háborúban, ebből ötöt fogságban. De maguknak most éppúgy nyitott a német irodalom, ahogy nekem.
– Az emlékezet, a történelem, a felejtés (La Mémoire, l’histoire, l’oubli) című, 2000-ben megjelent könyvében olyan összefüggésekkel foglalkozik, amelyek időszerűek mindannyiunk számára, különösen Európának ebben a régiójában. Hogyan egyeztethetők össze e különböző szemléletet igénylő kategóriák?
– Történelmünk szerencsétlenségek sorozata. Kevés ország van, amelyik nem háborúzott szomszédaival. Megalázottak, csalódottak tehát, és ez része emlékezetüknek. Szerintem minden traumának újra tudatosodnia kell az emlékezetben. De az emlékezés munkájának gyászmunkával kell járnia. Veszteségeinkkel is meg kell békülnünk. A veszteség gondolata számomra alapvetően fontos. Magyarország jelentős földrajzi veszteséget szenvedett, talán a legnagyobbat Európában. Fontos, hogy felfedezzük mások hasonló szenvedéseit, és hogy kölcsönösen osztozzunk egymás önmagunkról való emlékezetében, s ily módon elvégezzük a veszteséggel megbékélés munkáját. Ez vezet arra a szellemi-lelki útra, amelybe még a múltbeli szerencsétlenséget is be tudjuk építeni.
– Másik könyvének azt a címet adta: Önmagunk mint egy másik (Soi-meˆ me comme un autre), s a személyek közti kapcsolatokon alapuló barátságot, valamint az intézményekre épülő igazságosságot állítja középpontba. Alkalmasak vagyunk-e arra, hogy ilyen összefüggésekben gondolkodjunk?
– Ez azzal függ össze, ami talán a legérdekesebb abból, amit írtam: az elbeszéléssel. Mindegyikünk képes arra, hogy elbeszélje saját életét, hogy értelmet adjon neki. Az egyéni, a közösségi és a kollektív elbeszélésen keresztül végezzük el az emlékezés munkáját és a gyászmunkát. Ugyanazt többféleképpen láthatjuk, és többféleképpen mesélhetjük el, az értelmezés tehát eleve konfliktusok forrása. De másként elmesélni a saját történetünket, és – ha megkockáztathatom ezt a paradoxont – hagyni, hogy mások is többféleképpen meséljék el a történetünket, hozzásegíthet ahhoz, hogy megértsük: ami nekünk győzelem volt, az az ellenfelünknek megaláztatás lehetett. Ha ezt belátjuk, magunkról is többet tudunk meg. Gondoljunk arra, milyen nagy gazdasági és pénzügyi siker az euró. Szinte hihetetlen, hogy megcsináltuk, mert a múltban minden pénznem valamilyen szuverenitás jelképe volt, és ebből a szuverenitásból most az összes euróövezetbe tartozó ország feladott valamit. A kibővített Európai Unióban senkinek nem marad meg minden területen a teljes szuverenitása. De nem is vagyunk a minden és a semmi között, ahogy egyes ideológusok mondják, tehát a teljes szuverenitás vagy a teljes függőség között. Lehetünk szuverének bizonyos területeken, az igazságszolgáltatás egy része, a bíróság például nemzeti marad, de a bűnözés elleni küzdelemben nyilvánvalóan nemcsak az információinkat, hanem az eszközeinket is ki fogjuk cserélni. A szuverenitás kulcsfogalom, mert potenciálisan van benne valami totalitárius, mintha azt jelentené: csak én vagyok az úr, márpedig nem ez a helyzet.
– Milyen esélyt ad a kibővülő Európai Uniónak?
– Nincs rá modell, mert nincs még egy hely a világon, ahol újra kellene egyesíteni valamit, ami történetileg létezik. Olyan lesz tehát a kijelölt út, amilyennek mi megtervezzük. Az Egyesült Államokat emigránsok hozták létre, az nem utánozható. Az Európai Unióban az egyik probléma az országok eltérő méretéből adódik. Elvben mindegyiknek azonosak a jogaik, de a hatalmi súlyuk különböző. Egyeztetésre van tehát szükség. A másik probléma a nyelv. Ha huszonöt hivatalos nyelv van, nagyon nehéz mindegyiket az összes többire lefordítani, ez már most, a tizenöt tagország esetében is gondot okoz.
– Az Európai Unióról szólva nagy viták zajlanak arról, hogyan maradhat meg a nemzeti örökség az egységesülés folyamatában.
– Gondoljunk csak az irodalomra. Nem tudok elképzelni olyan iskolát, ahol nem tanítják a görög tragédiát, Dante Isteni színjátékát, Cervantes Don Quijotéját, a Shakespeare-tragédiákat, Goethe, Schiller költészetét, az orosz regényírókat és így tovább. Nem most kell mindent létrehoznunk. Jelentős a múltunk, épp az az egyik problémánk, hogy túlságosan is sok vonatkoztatási pontunk van. Válogatnunk kell, tudnunk, mi érdemes a megőrzésre, s a leltárt újra meg újra el kell készíteni, különösen azt szükséges megvizsgálnunk, amit holt örökségnek hittünk – így járhatjuk végig a megértés útvonalát. De én nem sorolom magam a militáns értelmiségiek közé, azok közé tartozom, akiket elkötelezett megfigyelőnek nevezek.
– Mint Raymond Aron?
– Pontosan.
– Hogyan látja ma az euroatlanti kapcsolatok jövőjét?
– Lehet, hogy két-három hónapon belül egészen másként merülnek fel a problémák. A háború következményeit kell majd felmérnünk, ha már az Egyesült Államok úgy döntött, szinte egyedül, hogy háborút indít Irak ellen. Sok mindent kell majd újjáépíteni, és újra meg kell találnunk helyünket és befolyásunkat a világban. De nem szeretném, ha felnagyítanánk egy valóságos konfliktust. Négy évszázada vagyunk kapcsolatban a tengerentúllal, nem szabad egy epizód alapján megrajzolni a jövőről alkotott képünket.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
