Európa metafizikája

Két-három személyes emléktöredék: 1940 tavaszát írtuk, gimnáziumba jártam. Hétfőn reggel mindig az volt az első kérdésünk barátaimmal, vajon melyik országot szállta meg Hitler a hét végén, hiszen köztudomású volt, hogy a nyugati politikusok pihenésre szánt napjait használta ki az újabbnál újabb német hódításokra. Egyik hét végén Norvégia esett áldozatul, majd Dánia; azután Hollandia és Belgium, végül Franciaország következett. Menekülők lepték el az utakat, Hitler pedig Párizsban, az Eiffel-torony árnyékában masírozott. Egy korábbi híradássorozat Nürnbergben mutatta Hitlert, ahol „Benes urat” aposztrofálta – akkor még brutálisnak tűnő stílusban. Azóta ez a stílus elterjedt az óceán mindkét partján.
A második emléktöredékben a vonaton látom magamat Hága és Brüsszel között, kezemben Wendell Wilkie amerikai alelnök könyve: One World, amelyből megtudhattam, hogy a világ egységet akar, és egységre tör. Valamivel korábbról egy harmadik emléket is megidézhetek: 1945 tavaszán a rádió diadalmasan hírül adta, hogy San Franciscóban bejelentették az ENSZ megalakulását. Mindenki ünnepelt. Még három esztendő, és ugyanazon a helyen láttam Dulles és Molotov kézfogását. Hosszú útnak tűnt, így visszanézve, a Hitler–Benes „dialógustól” Molotov és Dulles kézfogásáig.
Manapság úgy tűnik, mintha azóta is egy helyben topognánk: egyik oldalon George Bush és Szaddám Huszein „párbeszéde”, a másikon az ENSZ-en belüli kézszorítások. Mint Talleyrand mondta egy más – de hasonló – alkalommal: „A hipokrizís nem változott, csak a stílus és a szónoklatok.”
Washingtonnak nehéz megértenie: a „vén Európának” és az „új Európának” elviselhetetlen az, hogy egyetlen évszázad alatt három birodalom is meg akarja váltani. Márpedig a birodalom mindig veszélyt jelent, akármennyire jóindulatú, segítőkész, támadó vagy védekező jellegű is a közeledése. Mindig ideológiával töltött: kommunista, kapitalista, demokrata, liberális, terrorista vagy globális. A döntő tényező az önérdek, az elnevezés csak örökké változó fátyol. A paktum maga is ideiglenes. A népek, amelyek megélték a római impériumot, a germán és a normann inváziót, a spanyol és a brit hatalmi rendszert, majd a német és az orosz megszállást, nem bizakodhatnak a birodalom ártatlanságában még akkor sem, ha a mindenkori tragédiát önmaguk provokálták is. A politikában nincs ártatlan nemzet, haderő, tárgyaló fél vagy partner – aki annak tünteti fel magát, az még nagyobb veszélyt jelenthet. Ez a népek leglényegesebb, ősi tapasztalata, és a kívülálló (ha lenne ilyen), aki ebbe a játszmába beleavatkozik, aki „átcsoportosítaná” az adott tényezőket, majdhogynem ellenségnek tűnik fel.
Idéztük már ezen a helyen Fulbright szenátor könyvét (1966), aki „segítőtárs imperializmust” ígért (The Arrogance of Power) abban az esetben, ha az Egyesült Államok a hatalom bűvöletébe esne. A szenátor nem számolt azzal, hogy egy impérium ellenállhatatlanul növekszik és gyarapodik, s a hódítás bele van írva a sorsába. Itt is, ott is segítenie kell, ezt a népet a nyomorból rántja ki, azt a népet a zsarnokság alól szabadítja fel. Közben akarva-akaratlan hódít, kényszerít, elrendel, példát mutat. Ez már imperializmus, mint ahogy az is, hogy a birodalom írja elő a szavak (és jelszavak) értelmét, használatát.
Mi a jelenlegi imperializmus lényege? Mondjuk ki világosan: az eddig érvényes rend megváltoztatása, a nemzetállam fölbontása, a világpiac létrehozatala. Lehet, hogy ezt a sorsot a nemzetállamok idézték elő a tömérdek háborúval, forradalmakkal, osztályharccal. Ha így van, ügyetlenségükkel, rossz működésükkel előkészítették az amerikai impérium Európa-ellenes politikáját, hiszen az impériumot mágnesként vonzza a „szomszéd” gyengesége, tehetetlensége. Tocqueville és mások megjósolták, hogy a történelmi fátum az orosz–amerikai szövetséget kedveli: mindkét birodalom előtt kísértésként jelent meg a megosztott Európa, amely az első világháború után még inkább szétesett.
Kommunista ideológiája miatt, amely félelmet keltett Európa népeiben, Moszkva nem végezte el azt a feladatot, amelyet a történelmi sors kijelölt számára Tocqueville (és Dosztojevszkij) szerint. Így Amerikára maradt Európa politikai átalakításának a feladata. Washingtonnak nem lehet célja egy olyan hatalom létrejötte, amely Európát egyesítené. Maradt tehát mint cél Európa további megosztása, feloldása a langyos liberális konszenzusban. Ennek első számú feltétele – Washingtonból nézve – a tradicionális nemzetállam meggyengítése vagy legalábbis megosztása. Ezt fejezi ki Rumsfeld védelmi miniszter mondata az „új” és a „régi” Európáról: az egyik az amerikai bázist, a másik a Berlin–Párizs tengelyt jelenti. Emellett az Egyesült Államok továbbra is számíthat London lojalitására. Az „új” tábor a jövőben csak növekedhetne az angolszász gyámság alatt.
Washington esetleges gátlásai Európával szemben a jövőben sorra eltűnnének; Európa, vagyis a nemzetállam megméretett, és könnyűnek találtatott. A helyébe át lehetne ültetni az amerikai társadalom intézményeit és lobbirendszerét, életstílusát, amint George Bush elnök reméli. A Moszkva ellen viselt hidegháború koncentrált küzdelem volt, a terrorizmus elleni harc viszont széltében-hosszában kiterjedne, és alkalmat biztosítana egy új ideológia meghonosítására. Röviden: a nemzetállamot felváltaná a liberális társadalom. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy ez utóbbinak rengeteg követője akadna, egy sikeres átrendezésnek kevesek állnának ellen. Európa „metafizikája” új formulákba öntené politikájának kívánalmait.
Ez a „metafizika” nagyon régi, és külön értekezést érdemelne. Itt csupán annyit, hogy Platón óta létezik, és megtestesült a kontinensen uralkodó ideológiákban, rendszerekben és egyházakban.
A nemzetállamot szintén egyfajta metafizika követné, olyan, amelyet még nem vagyunk képesek elképzelni. Jelenleg csupán tanúi vagyunk Washington próbálkozásainak, hogy a tömböt szálaira bontsa a liberális piac nevében. A történelmi tapasztalat arra tanít bennünket, hogy a kezdeti siker után a szétválasztott elemek ismét összeállnak. Kinek-minek a vezetése alatt? Erre a kérdésre sem Washington, sem Európa nem tud még választ adni.
Kíséreljük meg! Egy birodalom mindenkori érdeke, hogy vele szemben ne keletkezzék egy másik birodalom, egy másik hatalmi központ egy másik metafizikával. Jelenleg nem tudni, vajon ez a közös Európa nevet viselné, vagy továbbra is nemzetállamokból állna. Ez utóbbi még életképességének fogyatékosságában is veszélyes riválist jelentene Amerika szemszögéből nézve. 2003 tavasza ezt meggyőzően illusztrálja. Amit „új Európának” neveznek, elfogadni látszik az új birodalmi közösséget (impériumot), míg a „vén Európa” elveit hangsúlyozva ellenáll. Paradoxnak tűnik, de valószínű, hogy egy közös Európa gyengébbnek bizonyulna, mint a régi elemeket hangsúlyozó „Europe des patries”. E körül folynak tulajdonképpen a viták, ez a kérdés áll a bábeli zűrzavar kellős közepén.

Egy iraki kereskedő
Szaddám Huszeint
ábrázoló órát állít
Bagdadban.
Nincs ártatlan nemzet