A nagyhatalmak, főként Nagy-Britannia és Oroszország már a XIX. századtól megkísérelték, hogy maguknak biztosítsák az Európa beteg emberének tekintett török birodalom legértékesebb részeit. Nagy-Britannia 1878-ban Ciprust, 1882-ben Egyiptomot, 1899-ben Kuvaitot szállta meg. Lord Salisbury brit miniszterelnök már 1895-ben Törökország felosztását javasolta, tervétől csak a határozott német tiltakozás térítette el. Ilyen körülmények között természetesnek tekinthető, hogy Törökország a központi hatalmaktól kért segítséget területi integritásának védelmében. Míg az első hónapokban az antant megelégedett volna Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben kisebb területi módosításokkal, addig első pillanattól kezdve hadicéljai közé tartozott az Oszmán Birodalom területének teljes újjárendezése. A hadiállapot – az október 28-i orosz tengeri támadást követően – a török birodalom és Nagy-Britannia, illetve Franciaország között 1914. november 5-én, Isztambul és Pétervár között november 12-én állt be. London november 5-én annektálta az általa már korábban megszállt Ciprust, december 18-án brit protektorátussá nyilvánította Egyiptomot.
Még Isztambul hadba lépése előtt, 1914. november 1-jén Sir Edward Grey brit külügyminiszter kijelentette, hogy Törökország nem lehet többé a szorosok őrzője. Buchanan, Nagy-Britannia pétervári nagykövete 1914. november 14-én már aszerint pontosította kormánya javaslatát, hogy a tengerszorosok és Isztambul „problémáját” Oroszország elképzeléseinek megfelelően kell rendezni. A sietség érthető volt, hiszen a Reichswehr súlyos vereségeket mért az orosz hadseregre, s Pétervár gyenge hazai hadiipara miatt jórészt importból kívánta fedezni hadianyag-veszteségeit. A télen is jégmentes Murmanszk kikötőjét majd csak 1916-tól köti össze vasútvonal Pétervárral, a Balti-tengert peig a német flotta szilárdan ellenőrizte, így az orosz front fenntartása érdekében az antant számára alapvető fontosságúvá vált a tengerszorosok megnyitása. Az ezt hivatott, úgynevezett Gallipoli-hadműveletek megkezdése előtt az antanthatalmak az 1915. március 12-én életbe lépett „tengerszoros-egyezményben” határolták el törökországi érdekszféráikat. Az egyezmény értelmében Isztambul, a Márvány-tenger partvidéke és szigetei, a Dardanellák, Trákia délkeleti része, a Boszporusz–Sakarya–Izmiti-öböl határolta területek a győzelmet követően orosz fennhatóság alá kerülnek. A német–orosz különbékével megzsarolt Párizs, hangsúlyozva a Szíriára vonatkozó francia igényeket, hozzájárult Pétervár kezdetben túlzottnak tartott követeléseihez. London is elfogadhatónak tartotta az orosz igényeket, amennyiben a britek megkapják Törökország arabok lakta területeit, s kompenzációként London megszállhatja az 1907. augusztus 31-i brit–orosz megállapodásban semleges területnek nyilvánított Közép-Perzsiát és Iszpahán térségét. A semleges Görögország hadba lépéséért cserébe London 1915-ben felajánlotta Athénnek Ciprust.
A német tisztek vezette 5. török hadsereg azonban megállította és állóháborúra kényszerítette az 1915. április 25-én a Gelibolu-félszigeten partra szállt brit és francia csapatokat. A közel félmilliós haderő sem tudta kikényszeríteni a döntést, így 1916. január 10-én – nagy mennyiségű hadianyagot hátrahagyva – az antant kénytelen volt kiüríteni a félszigetet. A gelibolui kaland Winston S. Churchill haditengerészeti miniszter, a vállalkozás egyik fő támogatójának bukását is jelentette.
Nem új a történelemben, hogy egy leendő szövetségest többek között komoly hitelekkel győztek meg hadba lépésének előnyeiről. Ezt példázza Olaszország esete is, melynek az 1915. április 26-i londoni szerződésben a központi hatalmak elleni hadüzenetét 50 millió font hitellel honorálta a brit kormány. Róma – az Osztrák–Magyar Monarchia területein túl – ígéretet kapott arra, hogy az 1912-ben megszállt Líbiát bekebelezheti. S amennyiben Franciaország és Nagy-Britannia a háború után afrikai német gyarmatokat szállna meg, ebben az esetben Olaszországot kompenzáció illeti meg Kis-Ázsiában, Szomáliában ás Eritreában.
A brit hírszerzés 1914 óta keményen dolgozott, hogy felkelést robbantson ki a török birodalomhoz tartozó arablakta területeken. McMahon kairói brit főbiztos és Ibn Ali Huszein, a mekkai seriff (a ma is Jordánia trónján ülő hasemita dinasztia alapítója) között 1915-ben megkötött megállapodásban London elismerte a leendő arab állam függetlenségét, míg az arab fél megígérte, hogy kirobbantja a szent háborút, a dzsihádot. Huszein igényt formált Szíriára, Palesztinára, Kilikiára, Irakra és az egész Arab-félszigetre. Brit részről viszont csak a nyersanyagokban szegény területek átadásába egyeztek bele, de ezek felett is követelték London protektori jogainak kinyilvánítását és brit állampolgárok felvételét az új kormányba. Ez a követelés azonban a mekkai serifnek volt elfogadhatatlan. A nézeteltérések ellenére Huszein 1916. június 5-én kirobbantotta az arab felkelést, és magát Hidzsáz királyának koronáztatta, mely lépést Nagy-Britannia is elismert.
Az arabok fellázításával párhuzamosan Párizs és London is pontosítani kívánta közel-keleti érdekszféráik határait. Mark Sykes brit parlamenti képviselő és Georges M. Picot, Szíria korábbi francia főkonzulja kormányaik nevében megegyeztek Törökország arabok lakta területeinek felosztásáról. 1916. május 16-án Sir Edward Grey brit külügyminiszter az úgynevezett Sykes–Picot egyezmény szövegének tekinthető jegyzéket intézett Franciaország, a következő héten pedig Oroszország londoni nagykövetéhez. Az egyezmény értelmében Párizs kormányozza Szíriát Damaszkusszal, Kilikiát, Mezopotámia északi részét és Moszult; London Mezopotámia déli részét Bagdaddal az Arab-öbölig, továbbá a nemzetközi övezetté nyilvánított Palesztinában Haifa és Jaffa kikötőjét. Nagy-Britannia vállalta, hogy az 1914. november 5-én annektált Ciprus problémáját csak a Franciaországgal való előzetes egyeztetés után rendezi. A fennmaradó török területeken egy önálló arab államot vagy államok konföderációját hozzák létre, mely északi részén francia, déli felén brit befolyás érvényesül. London és Párizs mint az arab államok „patrónusa” megakadályozza, hogy egy harmadik hatalom területeket szerezzen vagy támaszpontokat hozzon létre az Arab-félszigeten. Az egyezményhez Oroszország beleegyezését is megszerezték, miután odaígérték a Trabzon–Erzurum–Bitlis–Van vonallal határolt, örménylakta vidéket, illetve az ettől délre fekvő kurd területeket. Az úgynevezett Sykes–Picot megállapodást az antanthatalmak titokban tartották, mivel nehezen lett volna összeegyeztethető hivatalos, idealisztikus háborús céljaikat terjesztő propagandájukkal. Másrészt az arabokra nézve (a korábbi ígéretekhez képest) hátrányos megállapodás napvilágra kerülése megnehezítette, esetleg lehetetlenné tette volna az arab nacionalisták fellázítását a török uralom ellen.
A mind súlyosabb gazdasági és szociális nehézségekkel küzdő Oroszországot 1916 őszétől csak a mind nagyobb zsákmány ígéretével lehetett az antanthatalmak táborában tartani. A keleti front megszűnésétől rettegő Párizs hajlandó volt Pétervár számára – mások kontójára – újabb és újabb engedményeket tenni. Gaston Doumergue francia pénzügyminiszter (aki korábban a külügyi és miniszterelnöki posztot is betöltötte) és II. Miklós orosz cár 1917. február 14-i szentpétervári megbeszélésein a következőkben állapodott meg a követendő békecélokat illetően: Franciaország jogot kap Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék bekebelezésére, a Rajna bal parti német területekből franciabarát kormányzat alatt álló semleges államokat hoz létre Párizs, s ezeket a területeket csapatai szállják meg addig, míg Berlin a békeszerződés határozatait végre nem hajtotta. Az orosz beleegyezésért cserébe a francia kormány megerősítette a korábban Törökországból ígért területek bekebelezését, és elismerte Pétervár jogát arra, hogy szabadon határozza meg nyugati határait. A titkos megállapodást a felek London és Róma elől is elhallgatták, mert a leendő békeszerződésben Párizs orosz támogatással kívánta keresztülvinni mértéktelen igényeit.
1917 elején felmerült – ekkor az antanthatalmak titkos tárgyalásokat folytattak a különbékéről Béccsel –, hogy Olaszországot ne az Osztrák– Magyar Monarchia, hanem a török birodalom területeivel fizessék ki hadba lépéséért cserébe. Ráadásul Róma is határozottan követelte, hogy pontosítsák a londoni szerződésben neki ítélt török területek határait. 1917. április 17-én a Saint Jean de Maurienne-i egyezményben David Lloyd George brit, Alexandre Ribot francia miniszterelnök és báró Sidney Sonnino olasz külügyminiszter megállapodtak a Róma befolyása alá kerülő török területekről. A megállapodás értelmében az olaszoknak ígérték Dél- és Délnyugat-Anatóliát, Adaliát, Konyát, Ajdint és Szmirnát, miután a megállapodás érvényességének feltételeként kimondták, hogy csak akkor lép életbe, ha Oroszország is csatlakozik hozzá. Az orosz beleegyezés elmaradására hivatkozva később London és Párizs a megegyezést érvénytelennek tekintette.
Washington 1917. április 6-án hadat üzent a központi hatalmaknak. Mint azt az 1936-ban Gerald P. Nye szenátor vezetése alatt összeült vizsgálóbizottság megállapította, Washington nem azért lépett hadba, hogy „biztonságossá tegye a földet a demokrácia számára”, hanem részesedni akart a hadiipari konjunktúra áldásaiból, és futott az általa az antanthatalmaknak nyújtott hitelek után. Az első világháború finanszírozásából kivette részét a Rotschild-dinasztia is, melynek főként londoni ága számított a cionista mozgalom önzetlen támogatójának. James Balfour brit külügyminiszter 1917. november 2-án kelt, a nyilvánosságnak szánt levélében köszönetet mondott Lord Rotschildnak a központi hatalmak ellen folytatott harc anyagi támogatásáért, és biztosította arról, hogy őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a zsidó haza eszméjével szemben. A nyilatkozat ugyanakkor leszögezte, hogy a létrejövő zsidó államban nem sérülhetnek az ott élő nem zsidók polgári és vallási jogai. A külügyminiszter egy titkos kormányülésen úgy fogalmazta meg Nagy-Britannia Palesztina-politikájának céljait, hogy a híres Balfour-nyilatkozat nem jelenti az önálló zsidó állam azonnali megvalósítását, hanem pusztán önkormányzattal rendelkező brit protektorátust. A nyilatkozat az akkor már meghaladottnak tartott Sykes–Picot egyezményen túl is biztosítani kívánta a brit befolyást a világháború folyamán stratégiailag egyre értékesebbé váló Palesztina felett, ugyanakkor Bagdad elfoglalása után világossá kívánta tenni őfelsége kormányának érdekeltségét Moszulban és Mezopotámia északi részén is. Másrészt a cionista mozgalom támogatásában rejlő propagandalehetőségeket az antant háborús céljainak szolgálatába kívánta állítani. (Az oroszországi területeken élő zsidók például egyértelműen lojálisak voltak az őket bizonyos értelemben tényleg felszabadító német és osztrák–magyar csapatokhoz. Walther Nicolai, az első világháborús német hírszerzés vezetője emlékirataiban külön is kiemelte áldozatos tevékenységüket a központi hatalmak oldalán.)
1918. február 14-én Pichon francia, 1918. május 9-én Sonnino olasz külügyminiszter, majd 1918. augusztus 31-i levelében Woodrow Wilson amerikai elnök is kifejezte csatlakozását a Balfour-nyilatkozat céljaihoz. A nyilatkozat szövegét beiktatták a Palesztinát brit mandátumterületté nyilvánító sévres-i béke szövegébe, ami így nemzetközi kötelezettséggé vált.
Palesztina 1918. szeptemberi elveszítése után a török kormány 1918. október 30-án fegyverszünetet kötött az antanttal. A szultáni kormánnyal 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i békében kívánták az antanthatalmak maguknak biztosítani a világháború idején gyakorlatban már többszörösen elosztott zsákmányt. Az osztozkodást megkönnyítette, hogy a cári kormánnyal minden közösséget megtagadott a bolsevik vezetés, így a korábban Oroszországnak tett ígéretek semmissé váltak, azok beváltásával már a győzteseknek nem kellett törődniük. A békediktátum értelmében Törökország elveszítette volna háború előtti területének háromnegyedét, a Boszporusz és a Dardanellák nemzetközi ellenőrzés alá kerültek volna. Görögország megkapta volna Törökország egész európai részét (kivéve Konstantinápolyt) és Szmirna környékét. Délnyugat-Anatólia Olaszország fennhatósága alá került volna, Kelet-Anatóliában önálló, tengeri kijárattal rendelkező Örményország és Kurdisztán jött volna létre. Franciaország bekebelezte volna Közép-Anatóliát és Szíriát, míg a birodalom többi arab területe felett a tényleges hatalmat London szerezte volna meg. Az ankarai török nagy nemzetgyűlés azonban megtagadta e megalázó békeszerződés ratifikálását, és a Kemal Atatürk vezetése alatt már 1919 márciusában kibontakozó nemzeti ellenállás megkezdte az ország fegyveres honvédelmét.
Együttműködve a szovjet vezetéssel Ankara megsemmisítette Nagy-Örményországot, és az 1921-es karsi szerződésben meghúzták Törökország máig érvényes keleti határait. Az inönüi és a sakaryai csatában a török hadsereg megállítja a görög expedíciós haderőt. A belső nehézségekkel küzdő Párizs az 1921. október 21-i ankarai egyezményben elismeri az új török kormányt, s ez a megállapodás gyakorlatban a török–francia különbékét jelenti. Ettől kezdve a francia csapatok már nem harcolnak Törökországban. Ankara katonai sikerei nyomán a többi intervenciós hatalom 1922. október 11-én (Görögország október 13-án) fegyverszünetet köt Mudanyában Törökországgal. Érdekellentéteik miatt az antanthatalmak az 1923. július 24-i lausanne-i békében jelentős területi engedményekre kényszerülnek. Törökország végleg elveszíti ugyan arablakta területeit, de megtarthatja szuverenitását Kelet-Trákia, a kis-ázsiai partvidék, a tengerszorosok és egész Anatólia felett. Megjegyzendő, hogy a 20-as évek elején mintegy 1,4 millió görög kénytelen áttelepülni Kis-Ázsiából az anyaországba, és közel 450 ezer törököt zsuppolnak át a görög hatóságok Törökországba.
Rövid ideig felmerült, hogy a brit igazgatás alá került Irakhoz és Perzsiához tartozó, kurdok lakta területekből autonóm körzetet hozzanak létre. Azonban a 20-as évek elején Moszul térségében talált olaj arra késztette Londont, hogy a stratégiai nyersanyagokban gazdag terület feletti ellenőrzést szilárdan a kezében tartsa.
Ez a törekvés érezhető ma is az angolszász hatalmak politikájában. Mely törekvés Ankarában ma is meglehetős bizalmatlanságot kelt.
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
