A háborút megelőző vasárnap este, helyi (keletmediterrán) idő szerint nyolc órakor – az európai szemlélőnek furcsa – összejövetelre sereglenek össze a tengerészek a Harry S. Truman repülőgép-hordozó horgonykamrájába. A 333 méter hosszával és 98 ezer tonna vízkiszorításával a világ legnagyobb hadihajótípusának számító Nimitz-osztály legifjabb, 1998-ban szolgálatba állított tagjának fedélzetén repülési szünet van, amely ugyan távolról sem jelent „szünnapot”, ám mindenképpen lehetőség a személyzet többsége számára a számvetésre.
Erre a legkitűnőbb alkalmat a különböző felekezetek istentiszteletei adják a tengeren lévőknek, s a nyolcórai gyülekezés is ezt a célt szolgálja, igaz, tipikusan „amerikai” módon. Mintegy kétszáz ember gospelszertartásra gyűlik össze a hajó orr-részén elhelyezkedő terembe. Többségben feketék, akik a hajó legénységi állományának közel felét teszik ki, ám mind a hallgatóságban, mind a szertartást levezetők, azaz a prédikálók és éneklők között, valamint az őket kísérő zenekarban szépszámú jenki is fellelhető, de látni itt spanyol ajkúakat és vietnamiakat is. Rangra és beosztásra nézve szintén változatos táraság jön össze: tengerészek, tiszthelyettesek, tisztek, a hajó üzemeltetői (a kék ingesek) éppúgy, mint a fedélzetre települt több mint hetvengépes repülőezred tagjai, szerelők és pilóták. Némi egyszerű, Jézus szeretetét, nagyságát és irgalmát ecsetelő, a skandálás lélektani hatására jól érezhetően alapozó prédikációt követően a zene veszi át a főszerepet, mely talán a legcsábítóbb eszköz ebben a különös eseményben, mely innen már akár koncert is lehetne, igaz, nagyon különleges koncert. Felcsendül az egykori rabszolgák fohászát idéző, hamisítatlanul déli és fekete muzsika, s sztárokat megszégyenítő hanggal énekelni kezd a kórus. A prédikálószékről egy masszív fekete fiatalember, bizonyos Rose fedélzetmester énekli a szólót, s gesztikulációja önmagában is lenyűgöző. A számok között újabb és újabb szavak és kérések Istenhez, akinek mindenhatóságához még itt, az óriási pusztító erőt felvonultató harceszköz fedélzetén sem férhet semmi kétség. A tiszthelyettes dallamos hangú beszéddel készteti válaszra az összegyűlteket, s a Jézus nagyságára vonatkozó megállapítás a többször elhangzó „once more” (még egyszer) kiáltás hatására úgy pattog közte és a hallgatóság között, mint a teniszlabda. Sokakat teljesen magával ragad a hangulat, mások az utolsó sorokban inkább csak komoly arccal figyelnek, ám lehetetlenség kívül helyeznie magát az embernek a látottakon. A jelen levő szépszámú újságíró némelyike is leengedett fényképezőgéppel bámul, s dobol a lábával, ahogy a fenséges taktusok magával ragadják és nem eresztik a hallgatóságot. Az egyórás szertartás végül sírásba torkollik. Többen – férfiak és nők vegyesen – törölgetik könnyeiket és zokognak, talán most csordult ki belőlük mindaz, ami gyengeséget nem tűrő szolgálatuk közben felhalmozódott bennük. Bármennyire is megrendezettnek és hatásvadásznak tűnik mindez az európai szemlélő számára, azt nem lehet feledni, hogy itt nem tévéprédikátorokról van szó, akik percenként néhány dollárért magyarázzák a Bibliát. Ezek a fiatalok – a legénységi állomány átlagéletkora 19 és fél év – áldozatot hoznak a hazájukért, s nincs abban semmi üzlet, amit különös miséiken tesznek.
Alig egy órája ugyanitt katolikus szertartás is zajlott, lényegesen kevesebb, alig húszfős hallgatóság előtt, a vallásra jellemző koreográfia és minimális külsőségek között, s a hajó plébánosa prédikációjában II. János Pál békét sürgető szavait magyarázta azoknak, akik a háborút akarók eszközei lesznek rövidesen.
Nem csodálkozhatunk, hogy a „gonosz” szó egyre többször hangzik el a fedélzeten, s hogy mind többször azonosítják Szaddám Huszeinnel. Igazolást jelent ez az emberfeletti erőfeszítést kívánó cselekedetekre: hogy nyolc fegyveres saját fizikai erejére támaszkodva, emelőeszköz nélkül képes egy egytonnás bombát az F–14-es másfél méteren lévő bombazárjára függeszteni; hogy a pilóták akár nyolc-kilenc órát is képesek eltölteni szűk pilótafülkéjükben, néha vizeletükben ücsörögve a megfelelő célpont megtalálása érdekében; hogy a repülőfedélzeten dolgozók kerozingőzben, negyven-ötven kilométeres metsző szélben, esőben, a vízbe esés állandó kockázatának kitéve dolgoznak.
Hogy milyen is a lét egy ilyen járművön? Néhány különlegességet leszámítva nem is olyan furcsa. Igazából egy jól felszerelt, igényes helyőrségre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a munkaterületek zöme belső térben, természetes fénytől elzártan helyezkedik el. A legénység mintegy háromötödének ez a tartózkodási helye, ők csak nagyon ritkán jutnak a repülő fedélzetére vagy a hangárba. A repülőezredet üzemeltető kétezer-ötszáz embernek ez ugyan megadatik, de az ő baleseti veszélyeztetettségük jóval magasabb: a repülőfedélzetet itt a „világ legveszélyesebb négy és fél hektárjának” nevezik. És nem véletlenül. A gépek gázsugara, szívócsatornája, légcsavarja (két típus is ezzel működik) és mozgása óriási kockázatot jelent, mert figyelmetlenség esetén vagy a tengerbe hajít, vagy apró darabokra szeletel, vagy összetör. A balesetek rutinnak számítanak, s a hajó folyosóin faliújságok illusztrálják az utóbbi eseményeket, könyörtelenül kivesézve, hogy ki mit rontott el. S ami a legérdekesebb, hogy a tapasztalat, a képesség, hogy az ember a szeme sarkából is észrevegye, ha a válla fölött egy vadászgép éppen beindította a hajtóművet, sem jelent garanciát. A tudósító ott-tartózkodásakor egy húsz éve szolgáló tiszt számolt be egy ilyen irományban társainak legfrissebb balesetéről, melynek majdnem égési sérülés lett a vége: túlzottan egy közelben pörgő légcsavarra összpontosított, miközben egy F/A–18-as hajtóműve hátulról megpörkölte. Aztán súlyos baleset forrása a csomagokat és személyeket fedélzetre szállító gép, az úgynevezett COD (Carrier Onboard Delivery) is. A két hajtóműves, mókás kinézetű jószág ugyanis ugyanúgy a fékezőkötelekbe akadó horgával áll meg két másodperc alatt 200-ról lelassulva, mint minden más gép. S ezt a háromszoros túlterhelést nemcsak a repülőgépnek, hanem a benne ülőknek is ki kell bírniuk (az utasok épp ezért fordítva foglalnak helyet, háttal a menetiránynak). Aki nincs bekötve, megy tovább, súlyos sérülést kockáztatva. Ugyanez fenyeget felszálláskor is, mikor a gép a hajó katapultját hagyja el. Legutóbb egy utas szabadult el, s a gép hátsó teherajtójának vágódva repedt csigolyával fizette meg a haditengerészeti repülés árát, ahelyett hogy élvezetes hullámvasút-utazáson vett volna részt.
A fedélzet alatt a tengeri betegség réme fenyeget mindenkit, és bár vannak gyógyszerek, tréningek, aki nem bírja, megszenvedi. Magam is láttam, amikor egy sokat próbált tengerész a hangárfedélzeten „kidobta a taccsot”. Hiába ugyanis a nagy méret, a Trumant és hasonló testvéreit is a tenger uralja. Négy-öt méteres hullámok esetén a hajó tömegközéppontjától távol (a taton és a hajóorrban) bizony mindenki enyhén részeg benyomást kelt járásával, ahogy egyensúlyozni próbál a folyósokon közlekedve. A hullám tetején mintha eltűnne az ember lábai alól a padló, hogy aztán a hullám alján rápréselődjön a linóleumra, melyet mellesleg rendszeresen „vikszolnak” a katonás tisztaság érdekében.
Az újságírók többsége legénységi hálótermekben kapott elhelyezést, hogy jobban megértse, miről is szól ez a menet. Háromemeletes koporsószerű ágyak állnak rendelkezésre a pihenésre, egy teremben 15–150 fő számára. A látszat azonban csal, hosszában a kétméteres testek is elférnek, és csak oldalt fekve veri be néha az ember a vállát és könyökét a plafonba, azaz a fölötte fekvő ágyának aljába. A rugós matrac rendkívül kényelmes, és megfelelő pihenést biztosít, melyet egyedül a hajó mozgása, a gépek vibrációja, és a 18 fokos hőmérsékletet biztosító gigantikus légkondicionálórendszer zaja zavarhat. Amenynyiben van repülés, úgy a fedélzetre becsapódó gépek is kelthetnek jelentős lármát, melynek elviseléséhez mindenképpen füldugó szükséges.
Hogy az amerikaiak most mindent megtesznek a világ közvéleményének megnyerésére, azt jól illusztrálta, hogy az újságírók kísérő nélkül bárhova mehettek a fedélzeten, kivéve a már említett veszélyességű repülőfedélzetet, a harcvezetési központokat, illetve a hajó meghajtásáról gondoskodó reaktorokat. Mindenkit meg lehetett kérdezni, és mindenki kedve szerint válaszolhatott. Nem voltak színészetből jelesre vizsgázott katonák, akiket kijelöltek az interjúkra. Csodát azonban nem kell várni, senki sem vette szájára negatív előjellel az elnököt, akinek tévébeszédét rengetegen figyelték a késői időpont ellenére is. Hiába, a Truman fedélzetén tartózkodók, csakúgy, mint mindenki az amerikai hadigépezetben, nagyon is hisznek politikai vezetésük bölcsességében, továbbá túlontúl is el vannak foglalva teendőikkel ahhoz, hogy mélyreható kritikával éljenek. Ami feladatot kapnak, elvégzik, mint bárki más a munkáját az irodájában. S ezen az sem változtat, ha munkájuk nyomán emberek halnak meg, esetleg ártatlanul, s hazájuk, melyért mindent megtennének, kihívja maga ellen az egész világ haragját.
***
USS Harry S. Truman: lenyűgöző adatok. A hajót az egykori elnökről nevezték el, aki Roosevelt halála után vette át az Egyesült Államok vezetését, és elrendelte az atombombák bevetését Japán ellen. Az ő egyik jellegzetes mondása, „Give’em Hell”, azaz küldjétek őket a pokolba, a hajó jelmondata. A jármű 333 méter hoszszú, 76 méter széles, 98 ezer tonna a vízkiszorítása, és több mint hetven repülőgépet és helikoptert hordoz. Magassága a vízvonaltól az antennaárboc tetejéig 20 emeletnyi, míg a jármű gerince 11 méterre húzódik a víz alatt. Nukleáris hajtóművének köszönhetően hatótávolsága gyakorlatilag korlátlan, csakis a személyzet ellátmánya, a repülőgépek üzemanyaga és fegyverzete miatt van szükség rendszeres utánpótlásra. Maximális sebessége 56 kilométer per óra.
origo.hu
Jászsági díler bukott le a rendőrök előtt átadás közben
