Jezovics a háború elől kisded unokáihoz menekült. Annyira földúlták az áttekinthetetlen események, hogy mint egy élő pajzsot tartotta maga elé a gyerekek szellemét.
Harminc év múltán úgyis ők táplálkoznak az elszabadult iraki háború világátrendező vagy katasztrofális következményeiből.
Maga Jezovics hiába igyekezett tárgyilagossá álcázni környültekintését, mégis belekeveredett saját tekintetének éjszakáktól zavaros, pókhálószerű fonadékába. (Feltehetően ebbe bal szemének rajzosan homályos vonalkázása is belejátszott – hisz az ember nemcsak a világba, de magába is belehal idővel, vagy legalábbis kis esélyűvé degradálódik az évek egyéni homokviharaiban, barikádharcaiban, baljósan defenzív életvitelében – ezért intézik a világ sorsát legtöbb esetben ódon aggok, félbeteg diktátorok és idült agyú elnökök. Ebben a kusza nézőpontban elsősorban gyermekei és unokái veszélyeztetettsége homályosult kapkodó aggódássá. Mi lesz velük?
Így hát elmenekülendő unokái jövője elől, unokáihoz fordult, hogy kikúrálja beteges szellemét, mely igazságot keresvén elfogyasztandá azt a reményt, hogy ezek a kis alakzatok valahogy végigélik a huszonegyedik századnak legalább első felét.
Ezért hát fölkapta kettejüket a legkisebbek közül – Barnust és Kristófot, hogy elüsse vélük a háború gondját. Mendegéltek. Kristóf félszegen öntudatos büszkeséggel menetelt, akár egy megszeppent, de mindenre elszánt harcos, Barnus kibontakozatlan, fejlesunyt duzzogással és vonakodással követte némileg mindig is beszámíthatatlan, ám jó szándékú nagyapját. Mentek. Nem úgy, ahogy diákkorában nemrég elhunyt legkedvesebb barátjával a második világháborúban, de azért bátoran. Akkoriban – 1944-et írhattak – a ruggyantagyárat, a gumigyárat (is) bombázták az akkor is angolszász fölszabadító repülőgépek (s úgy kezdődött, hogy messze, valahol Bicskén kezdték lefektetni azt a szőnyeget, ami végtére is elért egészen a Kerepesi úton állongó mesterséges gumit is előállító üzemig). A gyermek Jezovicsnak mérhetetlenül tetszett a szakkifejezés, ahogy a szomszéd családi ház alatt összetákolt (valami nyugalmazott, elég szimpatikus ezredesé volt a villa) jéghideg bunkerban a felelősségteljes férfiak komoly arccal, megszűrve szavaik titokzatos súlyát, szürke, de méltóságteljes szájjal kiejtették a sokszor ismételt bűvszót: s z ő n y e g b o m b á z á s.
Gyönyörű szó!
Az akkori Jezovics – noha rettegett a föléjük érő Liberátor-zümmögéstől és -morajtól – belebódult a szőnyeg szóba, mindig valami gyönyörűséges keleties mintákat képzelt az égbe szőtt bombaszőnyegbe – karcsú, finom leánykákat és omlatag tájakat kékben, feketében, sárgában, amint rájuk terül, akár egy ezeregyéjszakai bűvlepedő, eksztatikusan élvezte (!) a háború borzalmát.
„Bújok, Bújtatnak. Meghatározódtam.
Bombázórajjal van tele az ég,
gyerek, kisgyerek majszolja a porban
a félelem örökös kenyerét.
Nyomorult ég. Az egyre közelebb jön.
A hajamat, a hajamat azt még ne!
Szürkearany gépek zuhannak állva,
mintha valaki már az égben élne.
Bombák ragyognak kioldva magukból,
talán megállnak majd az égközépen,
és hirdetik az Excelsis Deót
a levegőbe rögzítve fehéren!
De gyönyörű! A könnyeket az arcon –
állj föl, siess, a könnyeket töröld le,
ez az a föld, amely elengedett,
s ez az az ég, mely arcodat betörte.”
Mily könnyedén meneteltek Romóval, diákkori barátjával a füstölgő romok közt azután – éppen a ruggyantagyár mellett – 1945-ben, midőn gyalog kelletett bejárni a szétlőtt főváros belsejébe, az üdvözítő gimnáziumba, s hosszú, csaknem nyolc kilométeres szakaszon éppen – többek közt P. Howard, alias Rejtő Jenő elementáris hatására (éppen most kóvályogtak nemrég utcát elnevezni s szobrot állítani róla, mert nemcsak az élet, de a kaján halál is halhatatlan) –, mint egy sivatagban danolászták a légió énekét: „hallgatagon sivatagon – menetel a légió – aki kidől, meghal egyedül – hullának lenni jó!”
Az unokák már előrefutottak, és a Csap utcai homokdában hancúroztak egymást kergetve, egyiknek fakard, másiknak szúrós ág volt a kezében, s némileg ütlegelve a hátakat elfúltak a sárga porban, segítségért kiáltoztak: „Paca, Paca, gyere… meg akar ölni!”
Végül is Kristóf kundorgott oda, s fejét lehajtva mormogta Jezovicsnak:
– Nem akarok Gyors Bus lenni…
– Mért, Barnus micsoda?
– Ő az a másik… A Szakadt Huszár…
– És mért akarsz inkább Szakadt Huszár lenni?
– Mert ezt a Gyors Bust mindenki utálja.
– De ő fog győzni!
– Nem érdekel. A boltos néni is mondta a mamának, hogy az a Szakadt Huszár sokkal szebb. És bajusza is van.
Barnus – alias Szakadt Huszár – oda is jött, s akkorát sózott a fakarddal Kristófra, hogy attól koldult. Folytatódott a háború, mi az emberben lakik.
origo.hu
Ez az oka annak, amiért Gyurcsányt ilyen hirtelen eltakarították
