Isten fegyverszünete

Függetlenül attól, hogyan alakul a világhelyzet – a jövő történészei „atlanti törésnek” nevezik majd a jelen fázist –, már ismerjük a következményeket. Íme néhány ezek közül:
1945 tavaszán Jalta megszülte ez ENSZ-t, melynek fő célja volt a Népszövetség (1920) hibáinak kijavítása. Így első lépés volt az ENSZ székhelyének átültetése New Yorkba, nehogy Amerika kongresszusa másodszor is megtorpedózza a nagy projektet. Előbb Roosevelt, utána Truman kötelezte el magát, hogy Washington kooperálni fog az idők végéig. Kevesen merték kimondani a nagy lelkesedés közepette, hogy az ENSZ-re két út várt: új testületként önálló politikai hatalommá válik, egy világállam jól-roszszul megrajzolt váza lesz; vagy pedig egy eszköz valamelyik nagyhatalom kezében és érdekei szerint. Tertium non datur, vagyis az, hogy az ENSZ struktúrája egyenlővé tegye a kis országokat az erősebbekkel. Jelenleg, ötvennyolc év után még mindig nem tudjuk, melyik járható a két út közül. Arról azonban meg lehetünk győződve, hogy a nagyhatalmi politika azonos marad a történelem folyamán, és arról is, hogy veszélyes vakság egy harmadik út érvényességében hinni, amely az utópia felé visz.
Észleljük mostanság, hogy az ENSZ-szerű építmények (lásd Bábel tornya és a Népszövetség) aligha életképesek, hiszen abban a pillanatban, hogy a világdemokrácia álma szembe találja magát egy létező impériummal, ennek instrumentuma lesz; megoszlik a miriádnyi lokális és marginális érdekek között, hízeleg az erősebbnek anélkül, hogy a nagy játszmába lényegileg beleszólást nyerhetne. Az eredmény: időpazarlás és illúziókeltés. Mondjuk ki Talleyrand-nal, hogy propagandáról van szó, örökké változó stílusban, mágikus formulák szerint. Nem tagadhatjuk, továbbra is az önzési politika terén járunk; a kezdeti idealizmus cirkusszá torzul.
Ezek a meggondolások felvetik a nagyhatalmi szerepet. Évekkel ezelőtt Coudenhove-Kalergi gróf (azt hiszem, finn–japán származású, de lojális európai) egy New York-i beszédében buzdította a jelenlévőket az egyesült Európa megalapítására és a nyugati eszme erősítésére. Hallgatva a szónokot, kénytelen voltam arra gondolni, hogy mikor a középkori papság meghirdette a treuga dei intézményét, ezt a hűbérurak és a lovagok elfogadták, mivel a Vatikán akkor nagyhatalom volt. Nemcsak morális, politikai nagyhatalom is. Idézzük vissza, miről volt szó: „Isten fegyverszünete” azt jelentette, hogy békés viszony állt be szerda este és hétfő reggel között. Nem tudni, hány lovag és báró szegte meg a pápa rendelkezését, annyi biztos, hogy a parancsot megelőzően Henrik német-római császár Canossát járt VII. Gergely pápa akkori lakóhelye előtt.

Mit jelent a korok ilyetén összehasonlítása? Elsősorban azt, hogy a jelenlegi nagyhatalom, az Egyesült Államok igyekszik a mai körülmények között megszerezni a régi – és mindenkori – autoritást. Eszerint Washington határozza és határozná meg a fegyverkezést és a fegyverszünetet, és mondja ki (sokszor szó szerint) Vergilius versét, amelyben a költő inti Rómát (impérium), hogy fegyverezze le (debellare) a gőgösen szembeszállót (suberbos); Róma szabná meg a határokat, a szövetségkötéseket és azok felbontását stb. Mindebből Európára nézve az következik, hogy az öreg kontinens aligha képes kivonni magát a történések láncolatából. Tapasztaljuk, mennyire problematikus az európai közösség kialakítása. A történelem megvilágításában kérdéses egy Párizs–Berlin tengely létrehozatala, és még inkább, ha a tengelyt meghosszabbítjuk Moszkva irányába. Nem beszélve arról, hogy a kialakuló fogyasztói-liberális társadalmak Európa-szerte létükkel is inkább a már meglévő Washington–London tengely mellett voksolnának. Európának nincs olyan magva, amely körül a kisebb államok gyülekezhetnének, mint ez az előbbi korokban létezett.
Ennek az is oka, hogy Európa államai lemondottak szigorúan meghúzott intézményes és kulturális profiljukról egy kialakulatlan „közösség” javára. Egy olyan helyzet állt elő, amelyben – íme egy paradoxon a többi között – Amerika, rossz tapasztalataira hivatkozva, csupán marginálisan érdekelt az ENSZ épségében és fennmaradásában. Ez a wilsoni állapot visszaállítása. Európa lesz az, amely az ENSZ-be veti reményét és a Washingtonnal való szembenállás lehetőségeit. Kérdés azonban, vajon az ENSZ tagállamai nem Amerika felé húzódnak-e a jövőben.
Akármennyire hivatkozunk az európai múltra és kultúrára, a „közösséget” nem ez a hivatkozás cementezné össze, hanem a „hic et nunc” érdekek és divatos vonzódások. A mai protestáló fiatalok a fővárosok utcáin felnőnek, bekerítve a realitások által. Ezek a realitások New York és Los Angeles mint konkrét jövő felé mutatnak. Jelzések érkeznek Washingtonból, hogy az amerikai diplomácia azon munkálkodik, hogy szellemileg is megossza a régi kontinenst, és hogy ebben különösen számít Kelet-Közép-Európára mint a kontinens elégedetlen tömbjére. Akarva, nem akarva, George Bush követi Woodrow Wilsont: mindkettő felosztja Európát (divide et impera). Wilson azáltal, hogy részeikre bontotta a hagyományos birodalmakat (Habsburg, ottomán, bismarcki, Romanov), Bush azzal, hogy két tábort létesített az ENSZ-ben. Mindkét esetben konfliktusok törtek és törnek ki, amelyeket, ez természetes, Európa régi ideológiai és hegemonikus ambíciói táplálnak.
Összegezve: nem látni olyan mágneses vonalat, amelynek mentén Európa kohéziója létrejöhet. Ismét bebizonyosodik, hogy a történelemnek súlya van, és hogy nemigen létezik kerülő út. Moszkva visszavonulása űrt hagyott maga után Európában, és ezt az űrt semmilyen európai „hatalom” nem képes betapasztani. Marad Amerika, amely (idézek egy vietnami naplójegyzetből) „tapintatlan és naiv, cinikus és követelődző”.
A sok járhatatlan út között a nemzetállamé jelenthetné az egyensúlyt. Vagy ez is most már egy füstbe ment illúzió? A készülő kereteken belül talán mégis ez marad a rendező elv.