Józanul az EU-csatlakozásról

A Montánunióból kifejlődő Közös Piac, később Európai Gazdasági Közösség, majd Európai Unió az azonos politikai elveket valló nyugat-európai országok gazdasági vállalkozása. Az alapító politikusok olyan kontinens felépítését tűzték ki célul, amelyben többé nincs ok háborúra, s amelynek államai a demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása, mindenfajta diszkrimináció elvetése, az egyenlő elbánás és a konvergencia (felzárkóztatás) elve alapján állnak, gazdaságuk pedig szociális biztonságot garantáló jóléti piacgazdaság. E nemes elvek és célok az unió több mint negyvenéves története folyamán mind ez ideig sikeresen érvényesültek: Nyugat-Európa országai látványos, minden kívülálló számára rendkívül vonzó fejlődésen mentek keresztül, miközben a tagok száma a kezdeti hatról tizenötre nőtt. Nemzetállamok önkéntes gazdasági társulásáról lévén szó, a taglétszám bővítése igen megfontoltan, az új belépők alkalmasságának alapos vizsgálatát, majd kemény pénzügyi alkut követően valósult meg, mert biztosítani kellett, hogy a bővülő közösségben is hiánytalanul érvényre jussanak a politikai fundamentumot képező, a közösség belső kohézióját jelentő alapelvek, ugyanakkor rendelkezésre álljanak az ehhez szükséges pénzügyi eszközök. Nem véletlen, hogy a kilenc ország felvétele mintegy negyven év alatt négy lépcsőben zajlott le. S amikor a szovjet rendszer összeomlásával elvileg megnyílt a lehetőség s kinyilváníttatott a politikai akarat a posztkommunista kelet-közép-európai országok csatlakozására, nyilvánvaló volt, hogy a minden szempontból katartikus jelentőségű további bővítések – amikor is a jelöltek zöme a tizenötökétől gyökeresen eltérő társadalmi-gazdasági pályát leíró, a fejlettség alacsonyabb szintjén álló ország – még körültekintőbb és nehezebb tárgyalási folyamaton túljutva mindig csak a legfelkészültebb jelöltek számára válhatnak valósággá.
Ismert, hogy a jelenlegi, tizenöt tagú Európai Unió sem egységes a lakosság életszínvonalát illetően. Vannak gazdagabb és kevésbé gazdag államok: az EU költségvetéséből előbbiek alig részesednek, míg utóbbiak befizetésük többszörösét kapják viszsza különféle támogatások formájában. Elsősorban a kialakult támogatási rendszer eredményessége teszi vonzóvá az EU-t, a jelöltek is ehhez – a szegényebb tagokat a felzárkózásban érdemileg segítő, az eltérő életminőségeket magasabb szinten kiegyenlíteni igyekvő – EU-hoz kívántak csatlakozni. Sajnos azonban mi már nem fogunk tudni belépni egy ilyen unióba.
Az ezredfordulón még úgy tűnt, az EU tartja magát meghirdetett elveihez (mint egyenlő elbánás, felzárkóztatás), s a soron következő bővítési lépések olyan mértékűek lesznek, amely mellett fenntartható az eddigi támogatási rendszer, azaz egyszerre csak annyi új tagot vesz fel, ahánynak a támogatási rendszerbe való bevonása nem borítja fel az uniós költségvetést. Egyértelmű ugyanis, hogy ezután bármelyik újabb belépő egyúttal többletterhet jelent: a bent lévő tagok anyagi áldozatot kell hozzanak a jövevényért befizetésük csekély megemelésével. Amikor tehát a továbbiakban szinte kizárólag „szegény” országokkal bővül az unió, zsebbe kellene nyúlni. Ez a zsebbe nyúlás azonban – egyelőre legalábbis – mostantól kezdve nem történik meg. A helyzet az, hogy a jelenlegi unió nem hoz anyagi áldozatot, inkább néhány sarkalatos alapelvét áldozza fel.
Az eddig követett gyakorlat megtörésének első jele 2000/2001 fordulója táján mutatkozott, midőn határozottá vált a szándék egy lépésben tíz jelölt felvételéről. A tíz új – közte nyolc jelentős gazdasági és mentális hátrányban lévő – belépő finanszírozása az anyagi források megfelelő bővítése nélkül csak úgy lehetséges, ha alaposan csökkentik a jelölteknek nyújtandó támogatások szintjét. Pontosan ez történt. A koppenhágai csúcson a jelöltek megalázó, az EU eddigi történetéhez méltatlan feltételrendszerrel szembesültek, ami mögött a tizenöt tagország rövidlátó önzése áll.
Mint tudjuk, az eddig alkalmazotthoz képest a direkt mezőgazdasági kifizetések egynegyedét kapjuk, az egy főre jutó összes igénybe vehető támogatás tekintetében pedig még rosszabb aránnyal (körülbelül egyhatoddal) számolhatunk. Felmerül a kérdés: ha az EU jelenlegi tagországainak „legszegényebbjeihez” (Görögország, Portugália) képest, a nyolc náluk még szegényebb új belépő azok támogatásának törtrészét kapja, ebből hogyan képzelhető el felzárkózásuk? Az én válaszom: sehogy sem. Nemhogy szintbeli közeledés nem valószínűsíthető, hanem a relatív lemaradás fokozódik, a fejlődési görbe széttartó tendenciájú, ahelyett hogy összetartó (konvergens) lenne. Ez a feltételrendszer súlyosan diszkriminatív, kétsebességű Európát hoz létre első- és másodosztályú tagállamokkal. Ez a feltételrendszer a kettős mérce nyílt alkalmazása, sutba dobja az egyenlő elbánás elvét, köszönő viszonyban sincs az eddig negyven éven át követett gyakorlattal.
Megállapítható, hogy a posztkommunista „szegény” országok felvételével szembekerülve az EU paradigmát váltott. Arra vonatkozólag, hogy a paradigmaváltás kizárólag nekünk, jövendő tagoknak szól, kétségtelen bizonyítékul szolgál az a tény, miszerint egyfelől a német–francia tengely a koppenhágai csúcs előestéjén megegyezett az eddigi támogatási rendszer őket illető változatlanságában, másfelől már dolgoznak azokon a javaslatokon, melyek azt célozzák, hogy az új belépők miatt alacsonyabbra kerülő GDP/fő EU-átlag okán a kohéziós és regionális juttatásokból kiszoruló, illetve csökkentett mértékben részesülő – de támogatottsági szintjükhöz foggal-körömmel ragaszkodó – eddigi tagállamok (főként Spanyolország, Írország) kompenzációt kapjanak. Mindez elfogadhatatlan.
A történelem ismétli önmagát, kísért a „keleti blokk” szindróma. Európa továbbra is megosztott marad, ezután nem politikailag, hanem gazdaságilag. Itt volt a nagy alkalom, hogy a nyugat-európaiak bizonyítsák: valóban egyenrangúnak tekintenek bennünket. Nem tették. Ilyen körülmények között április 12-én döntenünk kell: elmegyünk-e egyáltalán szavazni, s ha elmegyünk, igent vagy nemet mondjunk. Tudathasadásos állapot ez; évtizedek óta arról álmodunk, hogy egyszer hazánk is az Európai Unió tagja lesz, s most, hogy eljött ez a pillanat, keserű a szánk íze. Ismét kényszerpályás döntési helyzetbe kerültünk, igazi 22-es csapdájába. Nem tudom, mi a helyes állásfoglalás. Azt hiszem, jómagam dacosan távol maradok a népszavazástól.
A szerző mérnök-közgazdász