Március

Elmúlt a tél. Van, akiben ez tudatosodik, mielőtt kimondaná: megjött a tavasz. Lókötő tisztelte ezt a logikus józanságot, de úgy gondolta, amíg megteheti, inkább nem él vele; nem szerette ugyanis a dolgok rendjébe zárni magukat a dolgokat.
Az idén a medulini pékség piros redőnyének reggeli felcsattanása mögül bújt elő a március; és Isztria végigremegett. Benne volt a tavasz ígérete a teraszról télre behordott székekkel telezsúfolt, félházas presszók ébredés előtti csendjében, a reggeli tejeskávé gőzében, az újságok munkanélküliségről és háborúról szóló első híreiben; a pulai sajtárus fogatlan, világtalan mosolyában, ahogy alakja élesen kirajzolódott az első igazi napfényben.
– Dobro – mondta, és bólintott a kikötő felé, aztán elindult, és arca bevésett, barna ráncait belefordította az ébredő tenger hangjába.
A félsziget nyújtózott.
Lókötő szeme alá fekete íveket vont a soha véget nem érő tél kormos mocska. Gyűlölte a szennyes hókupacok hülye csikordulását a cipője alatt, elege volt a budapesti kocsmák semmit sem feledtető füstös hajnali mámorából, elege az erőltetett bohóckodásból, a vitaminhiányos BKV-ellenőrök kora délelőtti kötözködéséből, abból, hogy a makacsul ólmos ég szmogkupolaként borul a városra, és elege volt magából, a téli Lókötőből is, mert annyi volt rajta a ruha, hogy bőre nem érezte a szelet és a ritka napot, és rettegett, hogy elvész belőle a tavasz, ha még soká tart a tél. Fázott. Zsiráffal és Hordóval morcosan gubbasztottak, ki-ki otthon. Tudták, a következő pár nap nem rajtuk múlik. Figyeltek.
Aztán a tavasz, rögtön, hogy az öreg ráismert Isztrián, mégiscsak átlépte a határt.
Lassan besettenkedett Pécsre, és végighúzta kezét a Virág presszó jégbe dermedt üvegablakán, végigment a Leonardo utcán, megrángatta a lakatokat a Káptalan utca szögletében, hogy leessen, amelyiknek le kell esnie, majd továbbment, végig a lehelettel melegített diákkocsmákon, kitakarta meleg fénnyel a februári, szürkéskék árnyékokba zárt Dóm teret, és visszasétált az óvárosba. Megszínezte a házfalakat, meglágyította a kis piactér kopott betonszürkeségét, a ferences templom komor falfehérjét, az utcakövek téli csendjét.
Jött.
Először – mint évek óta mindig – Hordó érezte meg. Nem tudták, hogy csinálja, azt mondta, a fényt figyeli mindennap, a naplemente előtti huszonkét percben, de ezt – mint ahogy annyi minden mást, mert ismerték – nem hitték el neki.
– Figyeljetek – mondta félrefordított fejjel, amikor mégis összefutottak egy nap a játszótér sarkán, a zöld újságosbódé előtt, és felváltva melegítették a kezüket az összesen egy pár kesztyűben, amit véletlenül nem felejtett otthon valamelyikük, mert már nem akartak inni. – Halljátok? – kérdezte kicsit túlzásba vitt átszellemültséggel, amiért Zsiráf gonosz pofát vágott, de aztán mégis odahallgatott.
– Fecskék? – kérdezte óvatosan.
– Városi barom – válaszolta végtelen szelídséggel Hordó. – Szerinted a fecskék csörögnek így?
– Szarkák – mondta Lókötő, aztán meglátták őket; ott ültek sorban a ház tetején, a napos oldalon, és mögöttük az ég kékje – úgy érezték – emlékeztetett valamire.
Hirtelen úgy tűnt, mintha melegebb lenne, aztán mégis megborzongtak.
– A Duna felől fúj a szél – mondta Hordó abban a pillanatban, amikor a pulai sajtárus a tenger felé fordult, és a március átlépte a határt, és nem lehetett eldönteni, blöfföl-e; szerette az ilyen játékokat.
Aztán hirtelen, mert megkondult a közeli templom harangja, felszálltak a madarak, és az ég elsötétült.
– Havazószerda – nyögte be Zsiráf, és szorosabbra húzta magán a csak azért is béleletlen dzsekit. Fél órán belül már sűrű, nagy pelyhekben esett.
– Tavasz van – mondta Hordó furcsa, elégedett arccal, amikor kétfelől lefogták, hogy megmosdassák a márciusi hóban.
– Érzem – tette hozzá kicsit szégyenlősen.
– Hát persze – mondta neki Lókötő nyeglén –, perceken belül virágba borulnak a mandulafák.
De Hordó most mégis gyerekesen komoly maradt.
Másnap Zsiráf reggel hétkor hívta fel őket, először Lókötőt, hogy megbeszéljék a dolgot.
– Kiszagoltál? – kérdezte köszönés helyett, és a telefonkagylóba fújta az első cigaretta füstjét úgy, hogy Lókötő felköhögött a város másik felén, aztán kávé előtti, értelmetlen hangot hallatott, és megpróbálta szorosabbra csukni a szemét.
– Mindjárt – mondta, és visszaaludt. Zsiráf egy ideig hallgatta szabályos lélegzését, aztán sóhajtott, és felhívta Hordót.
– Honnan tudtad?
Hordó elmosolyodott.
– A szarkáktól – válaszolta hibátlan komolysággal. – Attól, hogy a felhők eltakarják a napot… – tette hozzá, de Zsiráf, mert hajnalban nem bírta a keleti filozófiát, lecsapta a kagylót.
– … a nap még süt… – mondta maga elé egyre szélesedő vigyorral, és elindult, hogy felébressze Lókötőt.
Délutánra beborította a várost a tavaszi föld szaga.