Merényletek

Míg Tiborc hosszan panaszkodott, Bánk cselekedett: Gertrudis az életével fizetett a gyalázatért. Látszik, hogy gyerekcipőben járt még akkoriban a telekommunikáció: a zsarnokölő magyar főúrnak eszébe sem jutott, hogy előtte telefonos figyelmeztetést intézzen a királyné titkárságához. Ez a módi egyébiránt teljesen újnak számít: Gavrilo Principtől Lee Harry Oswaldig számos elhíresült merénylő úgy gondolta, hogy a véres tett önmagáért beszél, fölösleges előre kihirdetni. Igaz, ők még nem a médiatársadalom gyermekeiként nőttek fel, s nem volt a vérükben az „előzetes” műfaja. Pszichológiailag azzal az eljárással rokon ez a cselekvés, mint amikor valamely jól sikerült tömeggyilkosság után egyik vagy másik (olykor több) terrorista szervezet vállalja a felelősséget. Látszólag azt tisztázzák: nem köztörvényes öldöklésről, hanem politikai ítélet-végrehajtásról, netán figyelemfelhívó akcióról van szó: azaz tessék csak az áldozatokat az ő rubrikájukba bejegyezni. Az előzetes telefonálgatásban meg az utólagos regisztrálásban az a közös vonás, hogy mindkettőben keveredik a tett és a szócséplés. A merénylőnek fontosabb a tette által kiváltott „dicsőség”, mint a tényleges hatás, amelyet a meggyilkolt közszereplő halála jelent.
Van aztán a merénylőknek egy olyan fajtája, amely cselekvés helyett is csak fecseg: levelet ír, telefonál, tévériportot készít. Számukra ez a verbális hősiesség legalább olyan kielégüléssel szolgál, mintha minimum ők döfték volna bele Sissy királynéba a reszelőt a Genfi-tó partján. Ugyanakkor elővigyázatosan meghúzódnak az anonimitás leple alatt: íme a tökéletes merénylet. A gondolatbűn elkövettetik, a tettesnek azonban garantáltan bottal üthetik a nyomát: nincs az a kommunikációs térfigyelő rendszer, amelynek jóvoltából lebukhatnának.
Különösen gyáva megoldás, ha a gondolatgyilkos egy valóságos merénylő tettével takarózik. Kapóra jön neki, hogy a bombázások utáni Szerbia miniszterelnökét a hivatala előtt fényes nappal likvidálják – nosza, fenyegessük meg ugyanezzel Orbán Viktort! S már tárcsázza is rögvest a Lendvay utcai portát. Az indok szinte mindegy is (kit állítson le és milyen ügyben) – a lényeg az, hogy fölmerül benne egy számára megoldhatatlan probléma ilyesfajta „rövidre zárása”. Ugyanaz a vélt igazságosztó mechanizmus mozgatja, mint a hangulatkeltő rádiós betelefonáló műsorokban, ahol a részrehajló moderátorok a legvadabb megnyilatkozásokat sem teszik helyre, legfeljebb hümmögő ellenvetéseket fogalmaznak meg, minek folytán a toleranciaküszöb lassacskán a földfelszín alá süllyed. Névtelen telefonálónk úgy hiszi hát, hogy ennyi belefér: elvégre ez is telefon meg az is. Szavainak súlyát éppúgy nem fogja fel, mint az a hacker, aki a számítógépe előtt pötyögve leszívja a mások bankszámláját, s eszébe sem jut, hogy ő ugyanabban a műfajban utazik, mint fegyverrel hadonászó, harisnyás fejű túszszedő kollégái.
Az már csak hab a tortán, ha elkerüli a figyelmét: időközben volt egy kormányváltás. Zoran Djindjics miniszterelnökként vált célponttá, bár ez a barbarizmus szempontjából indifferens. Semmilyen gyakorlati akadálya nincsen persze, hogy az ellenzék vezetőjét a legszebb gerillahagyományok szerint a másvilágra küldjék – de hát a zsarnokölés magasztos forradalmi eszméje mégiscsak hibádzik, ha azt fenyegetik, aki nincs is hatalmon. Szerencsére a nemzetbiztonságiak „komolyan vesznek minden fenyegetést” – arról meg igazán nem tehetnek, ha nem értesültek róla, elvégre csak az újságok voltak vele tele. Rendes nemzetbiztonság megadja a módját: amíg feljelentés nem érkezik, addig nincs ügy. Nyilván ilyen alapon a kémkedést is sikerül visszaszorítani, hacsak önként nem jelentkeznek az idegen hatalmak ügynökei: itt vagyunk, ragyogunk, az isten szerelmére, kerüljünk már végre a látókörötökbe…
Mielőtt bárki is rosszra gondolna: isten óvja Magyarország mindenkori miniszterelnökét! Beleértve Medgyessy Pétert is, hiszen hivatali eskütétele folytán ő is a népfelség kifejezője. A hatalom túlkapása, ha bárkit kiemelnek a tömegből, aki kritikával illeti őt – de az életétől megfosztani senkinek, semmilyen eszmére hivatkozva nincs jogában. Nemcsak őt – mást sem. Ez volna a „demokrácia minimuma”, az alkotmány által szentesítve. A gond azzal van, ha egy országban olyan hangulat alakulhat ki, hogy egyik vagy másik politikus, egyik vagy másik polgár élete hitványabb, kevesebbet ér, mint másoké. Djindjics halálát megelőzte az a hír, hogy a szerb politikai maffia a neki nem tetsző személyeket bebetonozta az újjáépített újvidéki Duna-hídba. Legyinthetnénk, hogy ez, kérem, a Balkán – de hát ez csak megszorításokkal igaz. Egy ilyen közéleti klímában, ahol a politikai viták elintézési módjának szerbiai változata potenciális példaként szolgálhat, el lehet játszani akár egy pragmatikus budapesti merénylet lehetőségével is, s nem kizárt, hogy a politikai boszorkánykonyhák mélyén időről időre el is játszanak. A hazai jobboldal például sokkal individualistább, mint az összecsiszolt csapatjátékot játszó, bármilyen kádert könnyedén csereszabatosnak tekintő baloldal: az „orbántalanított” ellenzék ciklusokon keresztül is nehezen tudna feltápászkodni. Ezzel a fizetett elemzők nyilván éppúgy tisztában vannak, mint az egyszerű választópolgár: hiába a tanácsadók serege, a túlerőben lévő médiaapparátus – az ellenzéki vezető puszta létezése is állandó fenyegetés számukra. Ez a frusztráció előbb csak liberális publicisztikákban, gagyitévés álriportokban, névtelen telefonhívásokban nyilvánul meg, de ebben a jogot és méltányosságot olyannyira nélkülöző szép új világban könnyen komolyra fordulhat.
Ha egy országban kihirdetik a rendkívüli helyzetet, az mindig óriási bajt jelez. Kifordul sarkaiból a mindennapi élet, sérülnek a szabadságjogok, elemükbe kerülnek a zavarosban halászók, a lapok kényszeresen „merénylettörténelmet” írnak. De ha az egész világ rendkívüli helyzetbe kerül, kinek is tűnne fel egy helyi érdekű merénylet?