Orgonahangverseny hajnali ötkor

Az ember kap egy meghívót egy orgonahangversenyre, mely reggel ötkor kezdődik. Először nem érti az egészet, ezért elolvassa még egyszer: igen, reggel öt, kőbányai református műemlék templom, zártkörű hangversenyt ad Varnus Xavér orgonaművész. És azért a hajnali óra, mert Johann Sebastian Bach reggel ötkor született pontosan háromszáztizennyolc éve. Pontosan kell érkezni, mert a koncertet élőben adja az egyik kereskedelmi csatorna, nem lehet a padokat a későn jövőknek nyikorogtatni a Gergely utcai református templomban.
A remény hal meg utoljára: az újságíró éjjel fél egyig keresgél a neten a lipcsei kántor után, hátha kiderül, hogy mégis délután ötkor jött a világra. Hiába a kutakodás, az adatbázisok csak a dátumot tartalmazzák, a pontos idővel adósok maradnak. Hajnali négy órakor könyörtelenül csörög a vekker, először azt sem tudom, hol vagyok, aztán a fogmosás közben, félálomban önnön pályaválasztásom buktatóin próbálok elmélkedni. Lehettem volna például esztergályos, akkor egy órával többet alhatnék, netán pedagógus a hat utáni csörgéssel, hogy az egyes irodisták hét óráig is eltartó ágybéli dőzsölései most ne is említtessenek.
Hajnali fél ötkor egész élhető Budapest, nincs dugó a Lágymányosi hídon sem, a templom környéke pedig maga a kánaán a parkolóhely szempontjából. Mellettem Szebeni András fotóművész kászálódik ki az autóból, láttam már vidámabb fejjel. Ezek szerint ő az egyike a „hazai közélet és művészvilág kétszáz kiválóságának”, aki meghívást kapott a rendezvényre. A kezdés előtti percben a templomban nem tapasztalni a Xavér-koncertek „csilláron lógós” hangulatát, bőven van még hely. Az önmenedzselés mestere (emlékezzünk csak a saját vérével is írt plakátokra vagy a temetői koncertre) beszélni kezd a még nagyobb úrról, és elmondja a jó hírt: hatig tart a koncert.
Kőbányáról megtudjuk, hogy nem külváros, hanem Budapest földrajzi közepe, majd a biztonság kedvéért arra kérnek, kapcsoljuk ki a mobilokat (ki a fene hívna reggel ötkor?). A tv-közvetítés kezdetéig még van pár perc várakoznivaló, a megtelepedő csöndben mindenki kínosan ügyel arra, hogy zárva maradjon a szája. Egy felelőtlen ásítás ugyanis beláthatatlan következményekkel járna, hisz olyan láncreakciót indíthat el a sorokban, amely jelen esetben veszélyesebb a repülőgépeken terjedő halálos influenzavírusnál is. Egy kicsit megnyugtat, hogy orgonakoncertre jöttem: a hangszer hangzása elég monumentális ahhoz, hogy jobb útra térítse az esetleg előtörő szunnyadási hajlamokat. Van idő azt is végiggondolni, hogy a hajnali óra – minden hátránya ellenére – igen újságíróbarát, hiszen bőven van idő megírni a tudósítást a késő délutáni lapzártáig.
Elindul a közvetítés, a művész a Tamás-templom karnagyának két feleségéről és húsz gyerekéről mesél, no meg arról, hogy nagy nyomor közepette élt és halt meg, halhatatlan műveit csak jó ötven év múlva kezdte felfedezni a zenevilág. Közben a közönséget fürkészem, s nem tudom feledni, hogy a jókora késéssel érkező kábeltévés sztárocska bugyigyűjteményéről ismerszik meg szerte a világon, a nagy mellű és mély hangú énekesnőt pedig orgazmusairól hallottam értekezni nemrég az egyik valóságshow VIP-kiadásában.
Márai gondolatával indul a koncert, és valami megváltozik: már nem figyelek a sznob közönségre az erőművésztől a városvédő politikuson át a mindent túlélő karrierlovagig, nem zavar a korai óra sem, mert elvarázsol a zene. Az egyes tételek közt Xavér beszél a szerzőről, gondolatai mélyek és kellően visszafogottak. „A tisztességgel elvégzett munka erkölcsi értéke felbecsülhetetlen” – mondja, és elképzelem az évszázadokkal ezelőtti pattanásos arcú kamaszokat, akik a világ egyik legnagyobb zeneszerzőjének kórusműveit adják elő unottan és hamisan, miközben a szerző korgó gyomorral vezényli őket, és az jár az eszében, hogy csak azért kapta meg az állást, mert nem találtak más, nála alkalmasabb jelöltet.
Lassan megtelik a templom, de már nem érdekel a munka, csak a harmónia van, meg a Tomkins Énekegyüttes és Horváth Mária fantasztikus hangja. Ahogy haladunk a passiók és a zsoltárok kicövekelte zenei ösvényeken, kicsit megváltozik az élet, és értelmet nyer a végén közösen elénekelt református zsoltár: „Hajnalban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám Véled / Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet.” Az emberben szétömlik a megbocsátás, nem érdekel az előadó extravagáns személyisége, nem zavar a kamera és a protokollarcok sokasága, nincsenek politikai árkok és szellemi szakadékok, csak Bach János Sebestyén mindent túlélő gondolataira figyelek, köszönhetően a szakszerű tolmácsolásnak.
Már bánom, hogy csak hatig tart a koncert, a média könyörtelen, nullahatnullakor véget ér a varázs, a tévések csomagolnak, mi pedig reggelizünk egy polgárit a polgármesteri hivatal támogatásával. Hazafele a reggeli csúcsban araszolva úgy döntünk: elég a kereskedelmi adókból, egy ideig nem kapcsoljuk be az autórádiót.