Plattkó Emil összetör egy lelket

Élvezték a tengert, a napot, a máshoz nem hasonlíthatóan kék olasz eget, szinte semmi sem hibádzott a Plattkó család nyaralásánál. A családfőt, Plattkó Emilt csak az zavarta, hogy a kisvendéglőben, ahová esténként vacsorázni jártak, a tulajdonos szúrós szemmel nézett rájuk, nyoma sem volt benne az egyébként méltán híres olasz vendégszeretetnek.
Így teltek-múltak a napok, amikor az egyik este iszonyú nyávogás támadt a vendéglőben. Plattkó kisfia, nevezett Örs azonnal fölpattant, elhúzta a bejárati ablak függönyét, és hozzáértő kezekkel kiszabadította a háziak kedvenc, két ablak közé szorult kismacskáját. A tulajdonos akkor ért oda, amikor a lassan-lassan megkönnyebbülő állat már hálásan nyalogatta a gyerek kezét. A vendéglős megsimogatta a kis Plattkó fejét, s aznap este már mintha nem lett volna olyan mogorva, mint korábban.
Másnap már széles mosollyal üdvözölte őket, valami zagyva, keverék nyelven elmagyarázta, hogy a macska jól van, s közben a gyerekre mutogatott, mint aki azt mondja, jó ember, van lelke. Az idősebb Plattkó bólintott, de a másik csak mutogatott tovább. Valahogy kiderült, hogy a nevére kíváncsi, mire Plattkó nagy zavarba jött, igazán nem tudta, mi lehet az Örs olasz megfelelője. Sok ideje nem volt a gondolkozásra, mert a vendéglős széles mosollyal, várakozva bámult az arcába, ezért rávágta:
– Sandro. Sandro Plattkó.
A közléstől mintha gát szakadt volna át az olaszban, attól kezdve úgy kényeztette a Plattkó családot, hogy az anyjuk hasában sem volt jobb dolguk. Nem tudták mire vélni a dolgot, kérdezősködni nem mertek, így hát egyszerűen csak örültek vendéglői sorsuk jobbra fordulásán.
Nem telt bele három nap, és Plattkó Emil már tisztábban látott. A panziójuk tulajdonosa mesélte el a vendéglős történetét.
– Furcsa család volt az övék. A nagyapja uralta az egész famíliát, amit ő mondott, az több volt, mint punktum. Unokájának, Paolónak – így hívják a vendéglőst – állandóan egy Sandro nevű emberről mesélt, mondván, hogy nem volt nála nagyobb ember nemcsak Olaszországban, hanem az egész világon. A családi nevét nem árulta el, mert – szerinte – csak ártana vele neki.
– Csak a keresztnév? Semmi mással nem szolgált az öreg? – álmélkodott Plattkó.
– Nem. Többet nem mondott. Így aztán mi is csak annyit tudunk arról a bizonyos Sandróról, hogy ő a mindene Paolónak. Nagy teher ez neki, higgye el, hiszen ha valaki öreg fejjel lesz mániákus, az érthető, de huszonévesen, ifjan, ereje teljében… Ez uram, higgye el, maga a tragédia.
– Mégis, ki lehet az a bizonyos Sandro? – erősködött Plattkó Emil.
– Fogalmam sincs róla, de tényleg – ismételte meg a panziós. – Az én fiam együtt járt iskolába Paolóval, ő is rengeteget hallotta Sandro nevét, akár hiszi, akár nem, az osztályban a szokásos reggeli imát Paolo mindig kiegészítette azzal, hogy „… és áldd meg uram Sandrót is”. Tulajdonképpen Sandro az ő istene, de ez maradjon köztünk, tudja, nem tudja, de a vallásban roppan fanatikus népség a miénk.
Plattkó sokat gondolkodott a hallottakon, de képtelen volt rájönni arra, ki is lehet az a bizonyos Sandro. Az elutazásuk előtti napon aztán fény derült mindenre.
Túl voltak már a vacsorán, a gyerekek is befalták a vendéglős színeváltozása után nekik kötelezően járó ajándék fagylalthalmot, amikor Paolo udvariasan az asztalukhoz lépett.
– Signor Plattkó… Velem jönne egy pillanatra?
Plattkó készségesen fölállt, követte a hátsó szobába a vendéglőst, aki gondosan becsukva az ajtót azonnal belekezdett a mondókájába.
– Uram, ön holnap elmegy, ki tudja, találkozunk-e még valaha. Az, hogy a fiát Sandrónak kereszteltette, nekem égi jel. Mutatnék magának valamit…
A vendéglős kihúzta az ágyneműtartót, a mélyéről elővett egy gondosan átkötözött dobozt, kibontotta, majd elővett egy fényképet.
– Nézze meg… Ez itt Sandro. A nagyapám a halála előtt nyomta a kezembe, figyelmeztetve, hogy csak a nagyobb egyházi ünnepeken, titokban nézzek rá. Ön már nem fiatal, talán meg tudja mondani, ki ez az ember.
Plattkó a kezébe vette a fényképet, és alighogy meglátta a markáns, vékony bajuszos arcot, azonnal rávágta.
– De hiszen ez Sandro Mazzola… Centere volt a hatvanas évek Internazionaléjának…
– Azt mondta, az Internek? Ez egyszerűen szörnyű! – sikított föl a másik. – A mi családunk ötvennyolc éve bérletese a Milannak…
Ezek voltak az utolsó szavai. Paolo ugyanis némasági fogadalmat tett, életének hátralévő éveit egy közeli karthauzi rendházban töltötte, ahol azzal próbált engesztelést nyerni, hogy minden páros órában belecsapott a levegőbe, miközben a szája némán formálta:
– Forza, Milan! Forza, Milan!