Tanácsadó nehéz helyzetben

Condoleezza Rice, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója meglehetősen nehéz feladatot teljesít főnöke, George W. Bush mellett. Az intelligens, meglehetősen művelt, többdiplomás tisztségviselőnek ugyanis egyrészt tájékoztatnia kell az elnököt, másrészt magyaráznia kell a közvélemény számára annak kijelentéseit – utólag. Rice – aki mellesleg a fekete nők felemelkedésének egyik szimbóluma is az Egyesült Államokban – mindkét feladatot tehetségének mértékében igyekszik teljesíteni, több-kevesebb sikerrel. A terrorizmus elleni, illetve az Irak elleni háborúra történő felkészülés közben inkább a galambok közé sorolták, akik óvatosabb, a világ más államaira és közvéleményére nagyobb figyelmet fordító politikát sürgettek.
A tanácsadó munkája jól illusztrálja az amerikai kül- és biztonságpolitika jelenének súlyos problémáit, a legfelsőbb vezetés „széleslátókörűségének” hiányát. Az olyan egyéniségek, mint Condoleezza Rice és Colin Powell külügyminiszter, nagy küzdelmet vívnak érveik meghallgatásáért, hasonlóan azokhoz az elődeikhez, akik a klasszikus – reálpolitikára alapozó, mondhatni európai – diplomáciát próbálták meghonosítani Washingtonban. Ami azonban Kissingernek láthatóan sikerült a hidegháborúban (a Szovjetunió és Kína hatalmának és megkerülhetetlenségének elismerésével), abban ők a „szép, új világban” javarészt kudarcot vallanak.
George Bush, aki végül is az utolsó szót kimondja, elsősorban nem rájuk hagyatkozik, hanem azokra a lobbicsoportokra és héjapolitikusokra, akik az iraki háborút szorgalmazták, nyilvánvalóan gazdasági megfontolásokból. Ők – közéjük tartozik Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és több tucatnyi befolyásos, de nem előtérbe tolt tanácsadó – a reálpolitika diktálta lépések helyett igenis Amerika monopolhelyzetére kívánnak alapozni, az abban rejlő lehetőségeket kívánják kiaknázni – a világszerte fokozódó ellenérzésre és dühre, illetve ennek kockázataira fittyet hányva. Ebben a környezetben Rice – egyes vélemények szerint – egyfajta „szótárszerepet” játszik, azaz széles körű tudásával világosítja fel az elnököt arra, döntése tulajdonképpen hol és kikre is lesz hatással, ám kérdéses, hogy mennyire tudja befolyásolni a dolgok lényegét. Sokakban felmerült az is, hogy az adminisztráció inkább arra használja jelenlétét, hogy kifelé mutassa: nők és feketék alkalmazásával legalább annyira haladó a személyzeti politikája, mint a demokratáké, akik csak lesik az alkalmat, hogy ezért bírálhassák a republikánusokat.
Condoleezza Rice második legfontosabb feladata – bármennyire is furcsa ez – szintén a kifelé történő kommunikációval kapcsolatos. Számos nyilatkozatában (melyek idejének jelentős részét kitöltik) és cikkében magyarázza és próbálja érthetővé tenni az elnök és az adminisztráció lépéseit. Amikor a nemzethez intézett beszédében 2002 elején Bush kijelentést tett a „gonosz tengelyéről”, javarészt Rice-ra hárult a feladat, hogy ezt kissé kézzelfoghatóbbá tegye. Bár cikkei és nyilatkozatai európai szemmel még mindig túl egyszerűek ahhoz, hogy valóban hihetőnek tűnjenek, ám arra jók, hogy mutassák, távolról sem egységes az amerikai kormányzat, és vannak olyan értelmiségiek, akik egy másik környezetben, egy jóval megfontoltabb politikában talán hasznosabb szerepet játszhatnának.