Tony Blair túlélte az alsóházi szavazást

Évtizedek óta nem volt olyan drámai vita a brit alsóházban, mint kedden késő este. A honatyák teljesen betöltötték az üléstermet, és hol feszült figyelemmel, hol sportszurkolókhoz illő kiáltozással kísérték a nyolcórás szócsatát. Tony Blair minden megfigyelő szerint élete nagy teljesítményét nyújtotta szenvedélyes beszédében, amelyben elhelyezett egy félreérthetetlen célzást: nem szeretne olyan kormányt vezetni, amely az utolsó pillanatban meghátrál a háború előtt, noha az megingathatatlan meggyőződése szerint politikailag indokolt, erkölcsileg kifogásolhatatlan és jogilag megtámadhatatlan.
Egy óra alatt két szavazást tartottak. Az elsőt az ellenkező kormánypárti képviselők nyújtották be, hogy a ház vesse el a háború tervét. Erre a szavazásra sikerült a múlt heti 122 „lázadó” mellé további tizenhét szavazatát megnyerni, így a kormány az indítványt 396 szavazattal 217 ellenében győzte le. Habár a konzervatívok, néhány saját „lázadójuk” kivételével Blair mellett szavaztak, a miniszterelnök az ő támogatásuk nélkül is győzött volna. A második szavazást a kormány javaslata felett tartották, amely szerint szükséges és indokolt a háború. Ekkor már 84-re zsugorodott az ellenkező kormánypártiak száma, így Blair győzelme nem volt kétséges.
Tony Blair pozíciója tehát érintetlen. A közvélemény csekély méretű, de észrevehető pálfordulása részben a francia elnök taktikájának, részben azok igyekezetének tudható be, akik kampányt indítottak Blair lemondatása érdekében. A lakosság és a Munkáspárt jelentős része nem ért egyet Blair iraki politikájával, de sem elegendő okot nem lát arra, hogy a még mindig népszerű miniszterelnököt megbuktassa, sem olyan utódot nem lát, akire szívesebben bízná az ország vezetését.
A keddi nap mégis fordulópont volt. Blairnek a házban elhangzott beszédek, a példátlanul nagy kormánypárti ellenkezés és nem utolsósorban a parlament előtt a háború ellen tüntető tömeg hatására látnia kell, hogy ha a háború nagy vérveszteséggel, nagy pusztítással jár, vagy sokáig tart, még elsöpörheti a kormányt. Az ellenkezés méretére mutat az is, hogy a kormány 91 tagja közül hárman lemondtak, és néhányan kilátásba helyezték lemondásukat a háború miatt – amely még el sem kezdődött.