Tramontana

Salvador Dalíról írott könyvében Gibson megemlíti, hogy a festő nagyapja, Gal Josep Salvador a tramontana elől menekült el Cadaquésből, mert attól tartott, hogy a vad szél – „mely úgy hozzátartozik Felső-Empordához, mint Londonhoz az eső” – megőrjíti. A hűvös, száraz förgeteg, amely a Pireneusok szorosain óránkénti 100–150 kilométeres sebességgel zúdul Katalónia keleti részére, az empordái síkra, rendesen csak kéményeket döntöget, pálmásdézsákat borigat, ám ha megkergül – és ezt sűrűn teszi –, akkor autókat sodor a tengerbe. „Atramuntanat”, a tramontana betege, mondják az itteniek a kiegyensúlyozatlan, habókos emberre. Úgy tartják, a heteken át kitartóan fújó, percnyi szünetet sem tartó szél a depresszióra hajlamos embert kétségbeesésbe – olykor öngyilkosságba – hajszolhatja. Ezen a tájon valaha emberölés esetén is enyhítő körülménynek számított, ha a bűntett idején fújt a tramontana. Akkor a legkiszámíthatatlanabb a hatása, ha a Pireneusok havas csúcsai felől száguldó jeges szél Empordá felett összeütközik az Afrikából érkező meleg, délnyugati „garbi”-val. Márquez is ápolgat egy baljós-babonás élményt Cadaquéssel és a tramontanával kapcsolatban. Így mesélt erről Plinio Apuleyo Mendozának: „Egy szállodában laktunk, amikor fújni kezdett a tramontana, ez a szörnyű, idegtépő szél. Mercedes és én három napon át rostokoltunk bezárva a szobában, s nem tudtunk kimenni. Ekkor a leghatározottabban olyan érzésem támadt, hogy halálos veszedelemmel nézek szembe. Tudtam, ha élve kijutok Cadaquésból, soha többé nem térhetek vissza.”
Egy baráti gesztusnak, pontosabban egy meghívásnak köszönhetően nekem is volt szerencsém eljutni az empordái síkra. Figyelmeztettek, de én nem aggódtam a tramontana miatt. Nem riadozom semmilyen széltől; nem fáj a fejem, nem vagyok huzatra érzékeny. Szeretem a szelet. Örömmel tölt el, ha kavarog a hó, tavasszal és ősszel pedig valósággal felvillanyoznak a szelek. A szél maga az élet. Frissesség. Mozgás. Felhők futása, ágak hajladozása, árnyékok rebbenése, levelek rezgése, a fű hullámzása, a víz fodrozódása. A szél hang, illat, érintés. Gondoltam: mit nekem, te zordon tramontana. Különben is, jártam én már télidőn Katalóniában, akkor sem tudott kifogni rajtam. Hogy őszinte legyek: észre sem vettem.
Ezúttal dolgozni mentem: írni. Január, február – ha jól megy a munka –, március. A falu, ahol barátom háza áll, közel fekszik a tengerhez, de a Pireneusok hófödte vonulatai sincsenek már messze. Figueras biciklivel is elérhető, Cadaquéstől pedig csak egy sziklahegy választja el.
A hatalmas villába kora délután érkeztem meg. Aznap már nem dolgoztam. Kicsomagoltam, szobát választottam, élveztem a simogató levegőt, a szikrázó napfényt. Egyedül voltam. Az első két nap semmi említésre méltó nem történt. Kitárt ablakok mellett írtam, odakünn hétágra sütött a nap, a tenger és az ég felváltva volt kék, rózsaszín, palackzöld és okkersárga, a kertben mandula virágzott, érett narancsok himbálóztak az ágakon, s fülembe meghitten donogtak, lágyan muzsikáltak holmi langyos fuvallatok. Ha olykor eszembe villant – „tramontana” –, elnézően mosolyogtam.
A második éjjel arra riadtam, hogy bömbölő kürttel, kétszázzal dübög felém a bécsi expressz, már csak tíz, öt, négy méterre van, ajtók és ablakok reszketnek tokjaikban. Kihűlt szívvel ültem fel az ágyban, ám a vonat kacagva kettévált, mint apró szigetet, közrefogta a házat, s a falakat, ablakokat súrolva vágtatott véget nem érően tovább. A büfékocsikban szisszenve nyíltak a sörösdobozok. Halott emberek régi vicceken nevettek. Csak a leponyvázott harckocsik hallgattak súlyosan, és a veszett szerelvények végtelen robogással tarolták, aprították a kertben a pálmafákat. Nem volt könnyű meggyőznöm magam, hogy ez nem földrengés, nem szökőár, nem az öbölháború – csak fúj a szél. Mire sikerült volna, hirtelen csönd támadt. Kongó, hideg, fekete csönd. Amilyen a szívünkből csorog kifelé, úgy ölel körül. Egyszer csak meghallottam, hogy a társalgó nyiszorgó parkettjén jár valaki. A fejem fölött is: halk, puffanó léptek a padlás bundás porában. „Nincs is padlás! – akartam sikoltani. – És parkett sincsen! Mindenütt kő és márvány!” Válaszul odakünn tomboló kacagás, surrogás, sikoltozás, vonatok száguldása hátramenetben, pálmafák szecskavágóban, elefántcsorda fürdőzése az úszómedencében. Aztán újra csönd. Ültem az ágyban, hegyeztem a fülem, és akkor valaki hamisan, de felismerhetően belefütyülte a kulcslyukba a régi kuplét – „Meghalnék én, de nem tudok…” –, és a fejem mellett megkocogtatta a gyűrűjével az ablakot. Azért sem sikoltok, sikoltottam, és négykézlábra álltam az ágyban, párnába rejtett arccal hallgattam a kertben viháncoló szuperszonikus vadászgépek süvöltését. Később bakancsok dobbantak az alagsorban, s a bejárati ajtót, a garázs tolóajtaját meg a mosókonyháét egyszerre rángatták a múmiák. Amikor a tetőn egy utasszállító repülőgép landolt, ledűltek a kémények. A kertben a bécsi expressz egy csapat vadászgéppel és egy jumbo-jettel fogócskázott, az úszómedencébe az elefántok mellé bekéredzkedett néhány víziló. A krokodilok már végeztek a fürdőzéssel, megéheztek, haraptak volna valamit; ahogy a szobám ajtaja felé közeledtek, hasuk reszelősen súrolta a követ. Szerencse, hogy ilyen erős idegzetű vagyok, gondoltam, különben már megőrültem volna. Át kell kutatnom az épületet. A garázson kezdtem. Aztán jött a mosókonyha, a borraktár, az alagsori vendégszobák (bekukkantottam a szobák gardróbszekrényeibe is [hátha Anthony Perkins áll valamelyikben felemelt késsel!]), a társalgó, a földszinti vendégszobák (belestem a szobák fürdőszobáiba is [hátha stb.]), a konyha, a kamrák. A szél bömbölt, rázta a kertre nyíló, elhúzható üvegfalakat, az ajtókat, az összes ablakot. „Nyugodj meg. Látod, egyedül vagy” – susogta az alagsori lépcsőlejáró felől egy láthatatlan, öreg, rekedt, szakállas ponty, de én nem nyugodtam meg. Odakünn az éjszakában döglött baglyok huhogva röpködtek. Innom kell egy pohár vörösbort, az majd elűzi a démonokat. A palackkal bíbelődtem, amikor meghallottam a fejem fölött a síri susogást: „Nehúússztkhíí! Húúllááváálééssz! Khoóúúporshóóú!” Rémülten kaptam föl a fejem. A konyhai szagelszívó volt. Kósza szélfoszlányok, sóhajok keringtek, kóvályogtak a barna pléhdobozban. Odébb szökkentem, és felhajtottam egy pohár bort. Aztán még egyet. Elhúztam az üvegfalat, s kezemben az üveggel kiléptem a kerti teraszra. Köröttem pálmafák recsegtek, ropogtak, suhogtak, hajladoztak a sötétben, fönt a magasban, az öböl fölött csillagok, s a keskeny holdsarló világlott. Hideg volt, a szél majd ledöntött a lábamról. Visszamentem a házba. Leültem a konyhaasztalhoz, megittam a maradék bort. Aztán kibontottam a második palackot. A harmadikat magammal vittem az ágyba.
Reggel üde verőfény fogadott. Az ég búzavirág, az öböl felett violaszín felhők. A tenger, mint a jód. Rálátok a konyhaasztaltól. A szél nyom, rogyaszt, dagaszt és nyuvaszt most is, tépi, rongyolja a hosszú pálmaleveleket, dönögteti a kaktuszok dézsáit, püfögteti a napfogó ponyva lelógó szegélyét, orgonakoncertet ad elő a kéménylyukakon, rázza az ajtókat. Nem baj. Átestem a tűzkeresztségen. Most írok. Sokat haladhatok. Az este még olyan messze van.