Zsoltárokba kapaszkodva

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Wass Albert regényíróként, novellistaként, költőként és emigráns politikusként egyaránt egyik legjelentékenyebb zsoltáros szavú alkotónk. Nem felejti s nem feledteti a XVI. századi Tinódi Lantos Sebestyén magyar igazságát: „Ti magyarok! jobb, ha mind eggyé lésztök, / Mint eddig egymást ne úgy szeressétök; / Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök, / És megszabadítja idegen néptől földetök.”
Akár a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni Erdélynek, a trianoni magyarságnak éppúgy alapélménye a nemzeti szétszakítottság s az unió vágya. A politika sodrában hol mámorosan, hol pedig vágyak és történelmi intézmények „romjai között” vetettek számot egész nemzedékek ezzel a fájó realitással. Az elszakadt részek rövid és felemás visszacsatolása, a háború erdélyi szörnyűségei után Wass Albert sorsát az emigráció hontalansága, a bujdosónak kijáró, félig szegett kenyér tetézi. Életében négy verseskötetet jelentetett meg, de versei újságokból és a családi hagyatékból is rendre előkerülnek. Nemcsak Mikes rodostói hazavágyódását jeleníti meg az emigráció első pillanatától kezdve: „Szemem romok-szaggatta horizonton / egy biztató kis jel után kutat. / De lassan változnak a csillagok. / S minden csillag Zágon felé mutat…” (Levél, 1947), hanem az Áprily Lajos és Reményik Sándor nevével fémjelzett erdélyiség hitét is ifjúkorától vallja.
Különös játéka a sorsnak, hogy Reményik Sándor politikai verseinek egyikét érezzük a Wass Albert-életművet is meghatározó Trianon-szindróma nyitó megfogalmazásának: „S aki egyedül magára marad, / És alkot elhagyottan, egyedül: / Idők vásznára, örök jel gyanánt / A lelkéből a nemzet kivetül” (R. S.: Új szövetség, 1922).
A kolozsvári református gimnázium diákja tizenhét éves korában jelenteti meg Kuncz Aladár és Áprily lapjában Alkonyati rózsák című hangulatversét. Költészete mentes a divatos avantgárd hatásoktól, de a nemzedékére jellemző Ady Endré-s halálvágyköltészet és a kosztolányis szépségkultusz sincs rá oly nagy hatással, hogy a huszonegy éves korában megjelentetett Fenyő a hegytetőn című kötetében ne nyerne önálló hangot a Trianon-trauma élménye. A szimbolikus-látomásos hang Adyé, a vers hitelessége már az új erdélyi fiataloké:

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Fiatalságát meghazudtoló, jóslatos hangú sorok. Nem először, nem utoljára. Méltók a költő barát, Dsida Jenő nem csupán érző, de a tehetség mélységét felismerő értékeléséhez: „Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültsége miatt. (…) S csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak” (Pásztortűz, 1929).
Jellemző Kolozsvár szellemi életére, hogy az 1928-ban és ’29-ben kötetet publikáló Wass Albert mellett 1929-ben jelentkezik Dsida is első kötettel, s levelezésük tanúsága szerint József Attila is szeretné meglátogatni erdélyi költőtársait. Micsoda találkozás maradt el akkor! A Fenyő a hegytetőn alkotója, az Angyalok citerája költője és a közéjük szimbolikusan is idekívánkozó Medvetánc szerzője együttesen táncolták volna a medvetáncot. Éteri katolicizmus, közérdekű reformátusság és szocialista lázadáshit nemzedéki találkozására lehetett volna példa a barátságuk. A sorsok mégsem távolodtak messzire. Debreceni egyetemi tanulmányai alatt hallatja először (1928 decemberében) Wass Albert az erdélyi sorsvállalás hangját: „Mert átokország az az ország, / Nagyon ködös és nagyon árva… / Fészekfosztott fiainak, / Széttépett, bús fiainak, / Mégis, mégis, jaj de drága!” (Erdély). Újabb, frissebb ez a hang, mint a korabeli költőfejedelmeké. S majd csak a harmincas évek közepe érleli meg nemzedéktársaiban A Dunánál és a Psalmus Hungaricus című költeményeket. Halljunk csak oda, nem ismerős-e Dsida versének híres refrénje? Nem kacsintás-e az egy évvel idősebb költő korai versére? „Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
A kor szelleme mintha mást kívánt volna Wass Alberttől. A poétára komoly munka várt. Helytállás a debreceni egyetemen, a bukaresti katonáskodás porondján, a családalapítás, öt gyerek felnevelésének semmihez sem hasonlítható szépsége és a háromszáz hold durva mezőségi föld gazdálkodásának napi gondjai. A versek közlése el-elmarad, prózasorok, novellaszövétnekek égnek el az életmű oltárán. 1932-ben még egyszer a költészet hoz sikert. A temető megindul című nagyszabású kórusművére fölfigyel az erdélyi irodalmi élet. A színházi bemutató után Kemény János meghívja Marosvécsre, az Erdélyi Helikon találkozóira.
A harmincas évek több emlékezetes novella és két nagyszerű regény sikerét hozza. A zsoltáros hitű költő megérett az epika nemes, lírával színezett hangnemére. Hosszú-hosszú termékeny periódus kezdődik a mezőségi családfő életében. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh megjelenteti Farkasverem című regényét. Szenzáció, főúri, kisnemesi önbírálat, puskini lélekelemzés s a verses elbeszélések XIX. századi romantikája szabadul fel a XX. század közepének realitásérzékével. A szerzőt elismerések sorával jutalmazzák: 1935-ben az Erdélyi Szépmíves Céh tagjai közé választják, ugyanekkor megkapja a Baumgarten-díjat, elsőként az erdélyi fiatalok közül.
A trianoni generáció talpra állásának regénye az 1939-ben született Csaba című epikus remekmű: a szociálisan érzékeny valóságábrázolás, a történelmi igazság keresése és az ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét is. A rég hallott igazsághű szavak poézisét nem felejtheti el az olvasó: „Magyarok mennek, téli éjszakában, öreg erdélyi földön. Lopva, bújva, falvakat kerülve, gerincről gerincre. Ó, sokszor mentek már így, nehéz nagy időkben, erdélyi magyarok, igen-igen sokszor. Karmos szél éri őket, vad, hideg hegyi szél. Zúzmara lepi a bajuszukat, szemöldöküket. Nehéz a járás, töretlen hóban gerincről gerincre. De mennek.”
1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság választja tagjai közé, 1942-ben Klebelsberg-díjat kap, ugyanebben az évben felejthetetlen magyarországi körúton negyedmagával képviseli Erdély irodalmát. Katonai frontmunkája jutalmául kitüntetik, majd a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választja, ezzel értékelve erdőmérnöki szaktudását.
Művei hihetetlen mennyiségben kerülnek a nemzet könyvespolcára. Sorra jönnek a novellafüzérek, kétrészes regényfolyam s visszaemlékező, mind összefoglalóbb igényű kisprózái. A zsoltáros hang epikájában is nyilvánvaló: „Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba, és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk” (Zsoltár és trombitaszó, 1943).
A zsoltáros idők és a homéroszi hang megtalálta költő-epikusát, de megtalálta hősét is: a vesztes második világháború magyarságát, a kiválasztott nép helyett a veszélyeztetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat. „Egyik napon Tamás vagyunk, / másik napon Júdás vagyunk, / kakasszónál Péter vagyunk. / Átokverte, szerencsétlen / nagypéntekes nemzet vagyunk” (Nagypénteki sirató). Látóemberként írja meg a magyarság háború utáni legfájdalmasabb prózahimnuszát: az Adjátok vissza a hegyeimet! című munkát. Több száz oldalakat írtak e remekmű értékéről, amelyhez hozzátenni most nem kívánok, de öröm számomra, hogy Szörényi Levente éppen az Előhang költőisége és gondolati kisugárzása miatt kíván e részből a nyárra zenekari művet komponálni.
A hihetetlenül gazdag és nagy ívű, közel huszonnyolc regényt magába ölelő epikai életmű a kárpáti havasok mesés mítoszvilágát, a közép-európai sorskérdések filozófiai összegzését, antikommunista szatírát, a mezőségi magyarság ezer évének epikai feldolgozását, a kommunizmus és a fasizmus közös gyökérvilágát és sok más – még a kutatók feldolgozására váró – témát hozott felszínre. S mindezen áradást ismét két verseskötet nyitja meg, megelőlegezve az emigrációs sors gondját-baját. A világháború utáni eszmélés a magyarságérzésen túli, világirodalmi sorokra ihleti. Az orosz Paszternákra emlékeztetnek érzékletes képsorai: „Ujjonganak a kerti fák! / Kutyám boldogan felcsahol! / A ház előtt vár a család / s egy gyermek kacag valahol…! // (Igaz lenne, hogy a fákból / már egy sem áll? A ház halott?… / S azt a kis sírt, ott fent, már régen / betaposták az állatok…?) // Éles fütty. Váltók zakatolnak. / Ronggyá szakad a látomás. / München. Romok. Vak pályaudvar. / Megérkeztünk. Végállomás” (Utazás). Tézis – antitézis – szintézis – a fájdalom lírai hatványára emelve.
Ahogy Isten nyelveket adott prófétáinak, úgy a költő is többnyelvűen szól a világháború utáni Bábel zűrzavarában. A Wass család ládákban őrzött hagyatékából előbb német, majd angol változatban megírt versei is előkerültek. A Feltámadás című vers utolsó szakaszát két nyelven mutatom be: „Die Stadt liegt noch in Ohnmacht und in Trümmern. / Die Menschen fristen ihr Leben wie die Ratten. / Doch Gott ist da: verborgn im rauchen Schatten / bauen schon die Tauben ihren Nester” (Und langsam, langsam…); „A város ájultan hever, romokban. / Az ember itt még patkánysorsot él. / De Isten itt van mindenütt: fehér / galambok fészkük építik nyugodtan” (Feltámadás). A strófa zárt és tökéletesen ölelkező rímképlete Rilke igényességére, lemeztelenítő képlátására éppúgy hangolódik, mint Áprily vagy Pilinszky hasonló időben írt fájdalmas soraira.
Ki is hát ez az ember, a költőként is világégést láttató epikus, aki nem szűnik meg haláláig a líra húrjait pengetni, igazságait, látomásait fülünkbe súgni vagy olykor üvölteni? 1947-es, Léleklátó című versében egyik barátjáról írja a következőt, ami önmagára is igaz: „Arcán mindenttudók mosolyával / bölcs-szelíden néz szembe a világgal. // Keresztül lát álarcon, jelmezen. / Előtte minden ember meztelen. // Minden titok mélyébe belelát, / és mosolyogva mindent megbocsájt. // Mert minden mögött, ami emberi, / a rejtett összefüggést keresi. // A titokzatos aranyfonalat, / mely valahol a mélységben halad, // s túl emberen és sorsokon felül / egy fenséges titokban elmerül.”
Nem adnánk teljes képet, ha nem szólnánk a költőfejedelmi tettről, amelyet az Üzenet haza című nagyzsoltár jelentett a magyarságnak, nemcsak az emigrációban, de itthon, a katonailag és társadalmilag megszállt Magyarországon s az elszakított nemzetrészek körében is. E költemény hatásának csodája nem szűnik meg napjainkban sem. Mondhatjuk, hazatért költemény e vers. Nemzedékeket versélményben egyesítő himnusz. Hazai szívekre s értőkre talált végre itt a Kárpát-medencében. Nem vagyunk bizonyosak, hogy a csillagok állása megváltozott volna, de Wass Albert hitét vele közösen vallhatjuk ma is: „És üzenem mindenkinek, / testvérnek, rokonnak, idegennek, / gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, / annak, akit a fájás űz és annak, / kinek kezéhez vércseppek tapadnak: / vigyázzatok és imádkozzatok!”
Utolsó nagyepikai munkájában, a Hagyatékban mutatja fel őshitünk táltos papjának segítő istenhitét az időtlen múlttól, őstörténetünktől az 1956 utáni időszakokig. Ez a munka Borges, Márquez vagy Eco mágikus modern regényeit idézi. A költészet ereje, a költői látásmód teszi antropológiailag, emberiségmitológiailag jelentős munkává. Nekünk, magyaroknak külön öröm, hogy népmesevilág, mítosz és történelemábrázolás kerül egyetlen mű foglalatába, akár Bartók műveiben, ahogy ma mondanák az irodalomtörténészek, a „bartóki modell mintadarabjaként”.
Wass Albert költő volt, és epikusként is költő maradt. Egyik utolsó novellájában már-már prózaversben látjuk, ahogy öt sas közül az egyik eltűnik, s átkering a „tisztára mosott égbolton” egy másik világba: „Alighanem hazatérek én is, hamarosan. Ugyanúgy, mint az az ötödik madár, amelyik megérezte, hogy keringés közben eltelt az idő.” Kilencvenéves korában így múlt el közülünk az az író- és költőnagyság, aki mindörökre beleírta a nevét a magyar kultúrába, s reméljük, minden olyan nép műveltségébe, amely becsüli kultúránkat.
A szerző költő, a Kráter Műhely vezetője