Varjú, a parajdi cigány rákap a szurkolásra

Varjú, a parajdi cigány aztán szénbányász lett Lupényban.
Eleinte úgy volt, hogy Varjú, a parajdi cigány nem Lupényba kerül szénbányásznak.
Ugyanis Varjú a kor ütőerére helyezte ujját, és felhágott az információs sztrádára. Parajd ugyan az információs sztráda egyik leágazása mentén fekszik, de azért mégis, na…
Parajdon az információs sztráda szíve a kocsma. Oda hágott fel Varjú, a nap bármely szakában, és megkérdezte: – Lenne valami kicsike munka, Mózsi bácsi?
Nem volt valami kicsike munka, nem volt, soha. Varjúnak éppúgy, mint Mózsi bátyámnak. Varjú ekkor a belső sávba húzódott az információs sztrádán, és a kocsma pultján bepötyögte, hogy „vvv.1.hu”, vagyis „valódi vegyes válogatott.egyet.hunyorításnyi idő alatt”, és a pultos Böcsi képén azonnal megjelent a kétféle lehetőség, úgyis mint 1.: „Menjél innét Varjú, két hónapja nem fizettél!”, illetve 2.: „Na, nesze, igyál, a fene a beledbe!”
Így.
Később aztán elkezdett közeledni az Európai Unió, Parajd is bekerült a vonzáskörbe, ekkor Varjú lehetőségei még inkább kitárultak, Varjú egész nap fenn volt a neten, meghallotta, hogy Kofi Annan ENSZ-főtitkár megbízatása is lejár hamarosan, bújta Varjú a pályázatokat, az ENSZ főtitkári posztját is megpályázta, egy apróságon csúszott el Varjú, nevezetesen hiányzott az ügyvédi szakvizsgája, de nem keseredett el a cigány, tudta ő, hogy az Európai Unió meg fogja oldani mind Parajd, mind az ő problémáit, bújta tovább a pályázatokat, küldte az e-maileket Brüsszeltől Lupényig, s a kitartásnak meg is lett az eredménye, mert Lupény válaszolt, hogy mehet Varjú szénbányásznak. Hiába no, nincsen párja az információs társadalomnak meg a közelgő EU-nak!
Így lett Varjú szénbányász Lupényban.
Lupényban szénbányásznak lenni kicsit rosszabb csak, mint ENSZ-főtitkárnak lenni. Már ha arra gondolunk, hogy a lupényi szénbányászok például szinte soha nem kapnak meghívókat azokra a tárgyalásokra, amelyeken különböző országok lerohanásáról, majd pacifikálásáról döntenek. S ez például rossz. Ezen a területen lényeges hátrányt szenvednek a lupényi szénbányászok az ENSZ-főtitkárokhoz képest. Amúgy viszont romantikus kis élet Lupényban szenet bányászni. Ha valakit érdekel a dolog romantikája, olvassa el Geo Bogza remekművét, a Jakob Oniszia halálát, már annál is inkább, hogy olvassunk valamit román szerzőtől, ugyanis ennek hiányában Romániában járva még az a benyomásunk támadna, hogy a román kultúra Vitéz Mihályból és Avram Jancuból áll, ami, különösen az utóbbit tekintve, némileg megkérdőjelezhető…
Bányászta a szenet Lupényban Varjú, s hódolt a kifinomult lupényi szórakozásoknak, szívta magába a különös, édes-bús, romantikus lupényi szénbányász kultúrát.
Egészen kifinomult krumpliszeszeket ivott a Varjú, megevett két tucat micset vecsernyére, helyi szokás szerint minden nélkül, csak sóba mártogatva. Hiába no, mindenütt mástól férfi a férfi…
Ezenkívül pedig meccsre járt Varjú, a parajdi cigány, amit odahaza nem tett soha. S Lupényban meccsre járni igen közel áll a középkori Commedia del’Arte hangulataihoz, s na ugye, az ma már kultúrkincs, hét-nyolcszáz esztendőnek kellett csupán eltelnie; nem kérdéses, hogy amennyiben el tud majd telni még hét-nyolcszáz esztendő úgy, hogy fennmarad az Ember, abban az esetben kíváncsi régészek fogják feltárni a lupényi meg a békásmegyeri lakótelepeket is, és a meghatott közönség lélegzetviszszafojtva fog sétálni a lupényi Avram Jancu meg a békásmegyeri Ipartelep úton, miközben az idegenvezető halk, ünnepélyes hangon magyarázza majd a XX–XI. század fordulójának csodálatos kultúráját és építészetét…
Erőszakot tennénk az igazságon, ha azt állítanánk, hogy Varjú sokat töprengett ezen a problémán.
Varjú meccsre járt, és ez egyben nyelvlecke volt őneki, lévén kevés jártassága a román linguában. Megtanulta Varjú románul azt, amit egy lupényi meccsen meg lehet tanulni románul, és rákapott a meccs hangulatára. Szurkolni szeretett különösen. Feloldódott a közösségi élményben. S aztán egy esztendő elteltével hazatért Varjú Parajdra, vitte magával a rengeteg pénzt Lupényból, s különös vigasság költözött a putriba, amelyben Varjú élt a tizenhat gyerekével és asszonyával.
S a következő hétvégén sorbaállította mind a tizenhat purdét Varjú, s mindnek kezébe nyomott egy-egy kolompot (egész héten kolompokért járta Parajdot, többen azt hitték, egész csordát lopott valahol), magáéba vette a legnagyobb kolompot, és elindultak a meccsre. Szurkolni.
Felsősófalvával játszott aznap Parajd, sorsdöntő meccset. Varjú az első sorba állt a kicsike családjával, s ahogy a bíró megfújta a sípot, amely hang jeléül szolgált az első félidő megkezdésének, Varjú és a tizenhat purdé eszeveszettül elkezdte rázni a kolompokat, s teli torokból üvöltötték, amit Varjú megtanult Lupényban, s amit egész héten tanított a kicsike családjának.
Hai mineral de carbune!!!
Ezt üvöltötték Varjúék.
Ütemesen, szépen, el nem fogyó lelkesedéssel.
Felsősófalva és Parajd válogatottja egyszerre állt meg döbbenten a pályán. A szurkolótábor Varjúékon kívüli része szintúgy döbbent csendben állt és figyelt. De mindez hidegen hagyta a parajdi cigányt és kicsike családját. Rázták a kolompokat és fújták: Hai mineral de carbune! Hai mineral de carbune! Azaz: Hajrá, szénbányászok! Hajrá, szénbányászok!
Hja, kérem… Mégiscsak legjobb az élet sűrűjében hozzáfogni a nyelvleckéknek. Jobb a valódi tudás, mint a papírízű okoskodás…