Az a tűzpiros Honda CRX

Még a kilencvenes évek elején „jött ki magyarba” Lukács Csaba. Parajdon volt gyerek, titkokat kergető; a székely anyavárosban, Székelyudvarhelyen végezte a középiskolát, a nagy hírű – s méltán az – Tamási Áron-líceumot, amely a városka közepén álló domb tetején magasodva hirdeti, hogy nem veszett el még semmi sem.
Aztán kijött magyarba, mert mégis úgy érezte, hogy minden elveszett.
A magyarba kijötteket akkoriban sem szerették túl éppen. A kollégiumban, ahol laktak, többnyire az volt enni, amit adományoztak a jótét lelkek. Egy szép napon nagyobb mennyiségű mélyhűtött brokkoli és egy raklap jégkrém érkezett valami konzervgyártól.
Jégkrém brokkolival. Ez volt a menü akkor néhány héten át. Idősebb George Bush így nyilatkozott annak idején: „Kicsi koromban anyám mindig megetette velem a brokkolit. Most, hogy az Egyesült Államok elnöke vagyok, soha többé nem fogok brokkolit enni.” Ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy lássuk, a sors útjai mennyire kifürkészhetetlenek. Hiszen a napnál is világosabb, hogy a brokkoli imigyen szoros kapcsot létesít idősebb George Bush és az én parajdi Lukács Csaba barátom között. Annál is inkább, mert egy este Udvarhelyen, a Pető-műveknél, a tizenkettedik áfonyapálinka után Lukács Csaba is kijelentette, hogy soha többé nem fog brokkolit enni, pláne nem mélyhűtve. Igaz, Lukács Csaba barátom momentán nem az Egyesült Államok elnöke, vagyis anélkül tette ezt a heroikus kijelentést, hogy mögötte állt volna az a fantasztikus hatalom, óriási apparátus, vagy akár csak azok a tengerészgyalogos-hadosztályok, amelyek bizony ott állnak az Egyesült Államok elnöke mögött, s gondolkodás nélkül megakadályoznák, hogy valamely elvadult arab terrorista brokkolit tömjön az elnök úrba. Hja kérem, könnyű bölcsködni, ha annyian vigyázzák az embert. Bezzeg Csaba a Pető-művekben jelentette ezt ki, s egy fia nem sok, de annyi tengerészgyalogos sem volt a közelben. Csak mi voltunk ott, mi pedig, miután Csabi megrendelte a sercegős bárányflekkent hagymás krumplisalátával, mindjárt megbeszéltük titokban a Pető-művek tulajdonosával és királyával, a drága góbé székely Pető úrral, hogy mást hozzon ki…
És elkészültek az étkek. Növendék raguk, pisztrángok, pacalcsorbák és cikakáposzták sorjáztak az asztalon, s utoljára kihoztak Csabának egy nagy tál, gőzölgő brokkolit.
Amiket Csaba akkor mondott, nem állnák meg helyüket egy felsőházi teadélutánon. Feltehetőleg ez az oka annak, hogy mi nem járunk felsőházi teadélutánokra. De ez talán messzire vezetne, térjünk hát vissza a tűzpiros Honda CRX kabrióhoz…
Talán vegyük fel ott a szálat, hogy Csaba nem lett az Egyesült Államok elnöke, viszont magyar állampolgár sem lett még ez idáig. Egyszer nekifogott, de az első körben felkérték, hogy fáradjon be másnap, de előtte ügyeskén kakiljon bele egy kémcsőbe, és azt vigye magával. Csabi akkor szinte szóról szóra azt mondta, amit a Pető-műveknél a brokkoli láttán – és inkább ingázik havonta a határon, nehogy kitoloncolják. Ott szúrta el Csabi, hogy nem kínai, hanem csak erdélyi magyar Parajdról, s ebbéli minőségében egyike annak a huszonhárommilliónak, aki rászakadt a magyar munkaerőpiacra. Szóval ingázik Csaba, s angyali türelemmel hallgatja, ha a homo kádárikuszok valamelyike megkérdezi tőle: „Igen, Erdélyből, és hogyhogy ilyen gyönyörűen beszél magyarul?” Angyali türelemmel hallgatja, dolgozik, cége van, keres, és eltartja odahaza az egész családot. Édesapjáékat, Mózsi bátyámékat Parajdon. Az ő nyugdíjuk megvan ötezer forint is átszámolva, igaz, alig dolgoztak többet hetven évnél egész életükben. Aztán eltartja még Csaba a bátyjáékat is, mivel az ifjabb Mózsi hegesztő Udvarhelyen, s megkeres vagy tízezret is havonta, s ezért mindössze meg kell szakadnia. Hát így…
A tűzpiros Honda CRX kabriót magának vette Csaba, mindjárt akkor, amikor megengedhette magának. Talán ezzel a tűzpiros álommal állt először bosszút a mélyhűtött brokkoliért meg azért a nekünk magyaroknak oly kedves és barátságos XX. századért. Járt-kelt Csaba a tűzpiros Hondával, nyúzta, ölte, bölcsködött vele, aztán egyszer, amikor hazament vele Parajdra, elromlott az álom, és kiderült, drágább lenne tisztességesen rendbe tetetni, mint venni valami mást.
És akkor ott hagyta apjának Csaba a tűzpiros Honda CRX kabriót.
Mózsi bátyám pedig nekiállt, és helyrepofozta a járgányt. Na, azért a kaliforniai sivatagban rendezett gyorsaságin nem indulhatott volna, de ment. Ahová el kellett jutni vele Parajdon és a környéken, oda el lehetett jutni…
Azon a hétfő reggelen Dálnoki Lukács bácsi kibotorkált a tornácra. Leginkább azért tett így, mert az elmúlt körülbelül hetvenöt esztendőben mindig így tett, s nem látott alapos indokot arra, hogy ezen a szokásán hirtelen változtasson. Hiába no, megátalkodott egy konok fajta ez a székely.
Az elmúlt hetvenöt esztendőben, amikor is Dálnoki Lukács bácsi kibotorkált a teraszára, mindig végignézett a határon, földeken – végig az életen, amit mégiscsak jókedvében bütykölt össze a Teremtő. Végig nézett Lukács bácsi a Sóháton, a Sásverésen, azon túl a Magyarópatakán, ahol a parajdi temető is megbújt, aztán még tovább a Nagylázon és a Rapsonné várán. Végigsimogatta Lukács bácsi tekintete a világot, s érezte, amit nem gondolt így, nem mondott így soha: hogy mégiscsak bele van szakadva a parajdi mindenség az örökkévalóságba, s ennek az örökkévalóságnak része kicsit ő is… S ha része, akkor mégsem lehet hiábavaló mindaz, amin ő, ők keresztülmentek, s amit életnek neveznek mindenfelé, templomban is, csapszéken is, nyári konyhán is, tisztaszobában is, ahol majd véget ér egyszer az út, ravatalon, felkötött állal, letakart tükör előtt…
– Az istókját neki!
Azon a hétfő reggelen ennyire futotta Lukács bácsitól a filozófiából. Holott úgy indult minden, mint hetvenöt esztendeje mindig. A Sásverésen és a Sóháton nem volt semmi változás; Nagylázon is semmi; Magyarópatakán, a temetőben sem volt jele a feltámadásnak. Ám a Rapsonné várán ott lovagolt tűzpiros masináján a kanördög.
– Az istókját neki! Berta, hej, Berta!
Az asszony érezte ura hangjából, hogy valami rendkívüli tünemény tűnt fel Parajdon, és meglepő sebességgel ugrott elő a szobából.
– Mi van, te, öreg?
– Azt nézd ott, ahajt!
És nézték.
Döbbenten.
Újabb tíz perc múlva Lukács bácsi kikanyarodott a szekérrel az udvarról, és korához méltatlan sebességgel indult a látomás irányába. Fel is ért úgy negyed óra alatt a Rapsonné várára. Addigra viszont ott volt a fél falu. Ott, ahol Mózsi bátyám földje kezdődött. Addigra ért oda a Lukács éppen, mire Mózsi bátyám kifakadt: – Oszt mi a fenét csodálkoznak kiedék? Hát már kaszálni sem jöhet ki nyugodtan az ember?
És ott állt a föld szélén a tűzpiros Honda CRX kabrió. Hátrafelé kasza, gereblye, ásó, petrence állt ki belőle, Mózsi bácsi fején meg egy baseballsapka állt hetykén, simléderrel a tarkó felé fordítva.
Volt, aki orvosért akart szalajtani, volt, aki még mindig nem hitte az egészet.
– Mit bámulnak, no… Holnap Korondra is evvel megyek. Aztán Sófalvára is evvel megyek. Én már mindenhová evvel megyek. S ha darabig még bámulnak, s el nem takarodnak s ilyen mulya pofát vágnak, el sem viszek senkit eztán sehová s aztán úgy lesz jó… Nézzenek oda!
Az utolsó érv hatott, eltakarodott a falu.
Mózsi bátyám pedig a tűzpiros Honda CRX kabrióval járta attól fogva a környéket, amiből hátrafelé mindig kiállt az évszaknak megfelelő szerszám. Ha beült, mindig a megfordított baseballsapka került a fejére. Olyan volt, mint a Brúsz Vilisz, ha furcsásat álmodik.
Mózsi bátyám is bosszút állt kicsit a XX. századért…
Aztán elromlott a CRX.
Ott áll most Mózsi bátyámék kertjében, s várja a metamorfózist.
– Átalakítom kicsit, levágom a hátulját, béfestem feketére, halottaskocsinak jó lesz. Magasan van a temető, öregek vagyunk, elfáradunk, mire lassan kihordjuk magunkat.
Aztán kitölti a kicsike pálinkát.
Félrenézek, míg megisszuk a szentjánosáldást. Ugyanis a férfiak nem sírnak. S csak azért van ez, mert férfi volt az Úristen is. Legalábbis úgy képzeljük. Hát így, hogy a fene egye meg.