Én nem tudom...

Én nem tudom, emlékszik-e rá a kedves olvasó, hogy valaha az elemi iskolában volt egy tantárgy, amit beszéd- és értelemgyakorlatnak neveztek. Ez az elnevezés arra utal, hogy abban az időben a pedagógia (mint tudomány) összefüggést vélt felfedezni a beszéd és az értelem között, s ezt a gyakorlat tárgyává tette.
Elképzelhető, hogy szeretett miniszterelnökünk annak idején még tanulta ezt a tantárgyat, bár kora gyermekségéről, amely a mélyszocialista idők legmélyére esett, nem sokat tudunk. Ha valóban van összefüggés az értelem és a beszéd között, akkor bizonyos aggodalommal tölthet el bennünket mint állampolgárokat A szólás szabadsága című Friderikuszban kifejtett gondolata, amely verbálisan így hangzott: „Most már az elmúlt két évben leszoktam arról, hogy szerepléseken szorongjak. Most sem a szorongás volt bennem, hanem valami olyan, ami a torkomban volt. Valami csomó vagy nem tudom én micsoda.”
Az igazság persze az, hogy Friderikuszban sima beszédnek teljesen elegendő, sőt egy kicsit sok is a Friderikusz, itt mégis szembetűnő (és szívbe markoló) a torokban lévő csomó vagy micsoda. Egyszerűbb emberek szorongásukat úgy szokták volt közhelyszerűen kifejezni: „mintha gombóc lett volna a torkomban”. Az izgalom tehát kétségkívül a gigára megy és befolyásolja a beszédet. Így azt kell hinnünk, hogy fenti állítása ellenére Medgyessy Péter állandó izgalomban él, s akadályoztatik a sima beszédben. Ám lehet az is, hogy a benne lévő nagy jóakarat és bonyolult gondolatiság okozza feszült érzését, vagy az az egyszerű tény, hogy ő maga is meglepődik időnként, milyen magasra jutott a rendelkezésére álló szókészlettel.
Persze az egyáltalán nem bűn és nem is hiba, ha valaki nem születik Churchillnek. Ráadásul számtalan példa bizonyítja, hogy a nagyon gonosz emberek nyelve gyorsan és fortélyosan pereg. Gondoljunk itt Jágóra vagy Biberachra. Vagy további enyhítő körülményt keresve: Demoszthenész követ vett a szájába, hogy nyelve érdességét és botlásait csiszolja. Antonius, Caesar temetésén mondott beszédét („Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni…”) pedig maga Shakespeare írta.
Az ám! Az írott beszéd. Miniszterelnökünknek is nyilván vannak beszédírói, akik klasszikusok között kajtatva megfelelő idézeteket keresnek, amelyek mézként csusszannak ki az államférfiú száján, bizonyságul korlátlan intellektusának. Medgyessy Péter ezeket az előre megírt szövegeket váltakozó sikerrel olvassa fel. Olyan még nem fordult elő ugyan, hogy bele ne botlott volna egy bonyolultabb szóba, de végül általában szerencsésen vette a nehezebb akadályokat, s egy-egy verő hiba a legnagyobb díjugratónál is előfordul ugyebár. (Nem de bár: a lónak négy lába van, mégis megbotlik.)
Lényegében azt akarom mondani, hogy a miniszterelnökünk ebben különbözik a Kádár-kori politikusoktól. Azok mind úgy mondták (mondják) el a semmit, hogy az ember háta beleborzong. Órákig tudnak úgy beszélni, hogy egyetlen megfogható, tárgyszerű, tényszerű dolgot nem említenek, hallgatóikat mégis a tökéletes kielégültség, sőt túlkommunikáltság érzése fogja el. Mi több! Intelligensnek vélik a szónokot, aki úgy bánik Kádár apánk szópaneljeivel, mint zsonglőr a karikákkal. Mert ne tagadjuk, minden szocialista politikus, legyen bár tizennyolc vagy nyolcvanéves, fiú vagy lány, Kádár János köpenyegéből bújt elő. Annak idején a népfronttisztséget vállaló körzeti állatorvos is pontosan tudta, miként kell felépíteni egy komplett beszédet, s bizonyítani, hogy „pártunk-kormányunk tekintélye egyre erősül”. A kései utódok is ismerik ezt az „újbeszédet”, szinte egyedül szegény jó miniszterelnökünknek adódnak „panelgondjai”. Pedig ott van mellette a derék, öreg Kovács, aki mestere a sima szónak, bár ő is temetni jött a Kádár-korszakot, nem dicsérni. Ő aztán nem botlik, ő aztán nem szorong. Úgy árasztja a semmit, mint a világűr. Az a különös, hogy a populáció megérti és elfogadja mindkettőjüket. A nehéz beszédűt és a pergő nyelvűt is.
Hogy a jobboldal mit fanyalog ezen, én nem tudom…