A böllér tévedése

Több évtizede komoly viták dúlnak Winston Churchill politikai helyi értékéről a brit történetírásban. E disputák alapkérdése: miként lehetséges, hogy két megnyert világháború után az egykori brit birodalom másodosztályú középhatalommá, az Egyesült Államok csatlósává süllyedt?
Churchill mindkét háborúban kulcsszerepet játszott. 1915 novemberéig haditengerészeti miniszter, 1917 júliusától hadianyagügyi miniszter, 1939 szeptemberétől haditengerészeti miniszter, 1940 májusától 1945. július végéig miniszterelnök. A brit háborús politika valódi céljairól ő maga nyilatkozott 1936 márciusában a konzervatív párt frakciójának külügyi bizottsága előtt. A szigetország négyszáz esztendős feladatának nevezte, hogy a kontinens legerősebb hatalmával szembeszálljon. „A kérdés nem az, hogy ez a hatalom Spanyolország vagy a francia monarchia, a francia császárság vagy a német császárság vagy Hitler rezsimje. Mindez nem uralkodókról vagy nemzetekről szól, csupán arról, ki a legerősebb.”
Miközben a XIX. század végétől a brit elitet egyre inkább nyugtalanította a gazdaságilag és demográfiailag megerősödő Németország, addig figyelmét érthetetlen okokból elkerülték a London nagyhatalmi státusára leselkedő valódi veszélyek – Oroszország és az Egyesült Államok. Mint azt egyik legjobb életrajzírója, John Charmley megfogalmazta, Churchill mániákus német- és Hitler-ellenességében könynyelműen átengedte Közép- és Kelet-Európát Sztálinnak.
Churchill a második világháború értékelésére a legfrappánsabb jelzőnek a „szükségtelent” találta emlékirataiban, s Sztálin 1945 utáni európai hegemóniájára utalva úgy vélte, nem azt a disznót vágtuk le, amelyiket kellett volna. A „böllér” 1945 júniusában, alig öt héttel a Wehrmacht kapitulációja után – amint azt Lord Alanbrooke tábornagy, a birodalmi vezérkar főnöke feljegyezte – egy esetleges Szovjetunió elleni háború lehetőségeit mérlegelte, s rendkívül sötét színekben festette le a jövőt. Úgy fogalmazott, hogy életében még nem nyugtalanította ennyire az európai politikai és katonai helyzet. Nobel-díjas emlékiratainak bevezetőjében leírt összegzése kiábrándító: „Az emberi tragédia abban éri el csúcspontját, hogy százmilliók fáradozása és áldozata s az igaz ügy győzelme után még mindig nem leltünk békét vagy biztonságot, s hogy olyan veszélyek közepette találjuk magunkat, melyek rosszabbak, mint amelyeket leküzdöttünk.”
Churchill, aki már gyarmatügyi miniszterként is támogatta az 1921-es iraki felkelés leverését bombázásokkal, miniszterelnöksége első percétől egyetértett a német városok elleni terrortámadásokkal. Már az angliai légi csata előtt, 1940. július 5-i levelében úgy vélte, semmi más nem kényszeríti térdre a németeket, mint a brit nehézbombázók megsemmisítő erejű támadása. A terrortámadásokra való végleges átállást a Királyi Légierő bombázóparancsnoksága vezérkari főnökének 1942. február 14-i utasítása jelentette. Ez a Churchill által támogatott koncepció 58 német nagyvárost kívánt a földdel egyenlővé tenni, s 22 millió hajléktalannal és ötmillió halottal számolt.
A verbális antikommunizmus és a kormányfői gyakorlat közötti szakadékot mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy 1944–45-ben elbánt sok millió oroszországi menekülttel. Hiszen az a Churchill, aki az 1930-as években még az oroszok részvételével kívánta megmenteni Oroszországot és Európát a bolsevizmus borzalmaitól, 1944 októberében utasította a hatóságokat, hogy kezdjék meg a volt szovjet állampolgárok kiszolgáltatását Moszkvának. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, milyen sors vár a deportáltakra. Brit alapossággal azonban nemcsak a jaltai határozat megfogalmazása szerinti volt szovjet állampolgárokat szolgáltatták ki – 1945. szeptember 7-ig 2,3 millió személyt – a moszkvai állambiztonsági szerveknek, hanem gyakran olyan orosz emigránsokat is, akik még a polgárháborúban, a fehérek oldalán szerzett érdemeikért magas rangú brit kitüntetésben részesültek. A nyugati szövetségesek – amint ezt Nyikolaj Tolsztoj kutatásai bizonyították – közel ötmillió személyt adtak ki 1944–46 között Moszkvának, tudván, hogy nagyobb részüket azonnal kivégzik, a „szerencsésebbek” pedig örökre eltűnnek a gulag mélységes bugyraiban.
Winston Churchill politikai hibái, bűnei természetesen nem tárhatók fel a maguk teljességében ilyen szűk terjedelemben. Pusztán arra vállalkoztunk, hogy kétségeinket jelezzük, valóban szükséges volt-e Magyarországon szobrot állítani a volt brit miniszterelnöknek. Bár tény: abban a városban, ahol Sztálin díszpolgársága „történelmi okokból” érinthetetlen, egy Churchill-szobornak és a politikusról elnevezett sétánynak feltétlenül helye van.