A renegát

Adolf Hitler 1943 nyarán eljátszotta az elfogadható béke utolsó lehetőségét. Ezen a napon –véglegesnek szánt határozatával – megtiltotta egy orosz hadsereg felállítását. Kijelentette: ne zavarják olyan táviratokkal, amelyekben ukránok fejezik ki részvételi szándékukat a sztálini bolsevizmus elleni fegyveres harcban.

Pedig a keleti fronton harcoló csapattisztek többségének már 1941 őszére világossá vált, hogy csak abban az esetben van remény a Vörös Hadsereg legyőzésére, ha a német véderő együttműködésre tudja bírni az elfoglalt területek lakosságát, valamint az addig fogságba ejtett hárommillió szovjet katonát.
A feltételek kedvezők voltak, hiszen a legtöbb helyen a bevonuló német és szövetséges csapatokat felszabadítókként üdvözölték, vagy legalábbis semleges kíváncsisággal fogadták. Ez olyan módszerek alkalmazására kényszerítette Sztálint, mint a szovjet főhadiszállás 1941. november 17-i 0428-as számú hírhedt parancsa, amelynek értelmében minden ezrednél elrendelték a 20–30 fős szabotázsegységek felállítását. E csoportok feladata az volt, hogy az ellenség hátában, egy 40–60 kilométer mély és 20–30 kilométer széles sávban zsákmányolt német egyenruhákban semmisítsék meg a településeket, ügyelve arra, hogy a mészárlásnak legyenek túlélői, akik majd szemtanúkként számolhatnak be a „német” rémtettekről.
1941. augusztus 12-én a tartui egyetem rektora – egyetértésben a korábbi miniszterelnökkel, Uluotsszal – levélben fejezte ki a diákság és egész Észtország azon szándékát, hogy fegyverrel harcoljon a bolsevizmus ellen, és javasolta egy önkéntes légió felállítását. Szintén 1941. augusztusi keltezésű a 4. páncéloscsoport parancsnokságának egy lett önkéntes zászlóalj felállítására vonatkozó javaslata. A német politikai vezetés kezdettől fogva fékezni kívánta a csapattisztek lendületét, ezért megtiltotta a balti önkéntesek bevetését az első vonalban, és csak századerejű egységeik felállítását engedélyezte. E tartózkodó magatartást részben az magyarázta, hogy kísértett még az első világháborúban a központi hatalmak által felállított lengyel légióval kapcsolatos gondok emléke, részben pedig az a tény, hogy hiányoztak a világos körvonalak, miként képzeli el Berlin a térség háborút követő politikai újjárendezését. A tiltás ellenére a megszálló feladatokat ellátó 611-es tábori parancsnokság Pleskauban már szeptember 4-én egy zászlóaljerejű észt alakulattal rendelkezett.
A „keleti légiók” születésnapjának 1941. október 6-át tekinthetjük: ekkor engedélyezte – Hitler határozott tilalma ellenére – a vezérkar főszállásmestere, Eduard Wagner altábornagy a három hadseregcsoport mögöttes területi parancsnokainak az önkéntes kozák századok felállítását. Ezen alakulatok elsődleges feladata a rendfenntartás, a német véderőt felkészületlenül találó partizánháborúban való részvétel lett volna. Az így szerzett kedvező tapasztalatok nyomán már 1941. november 16-án lovasszázadokat állítottak fel, amelyekhez a kozákokon kívül ukránok és fehéroroszok is csatlakozhattak. Tekintettel a Wehrmacht 1942-es terveire, 1941 őszén megkezdődött a kaukázusi önkéntesek – ingusok, csecsenek, azeriek – toborzása. Hitler kezdetben csak a muzulmánok antibolsevista elkötelezettségében bízott maradéktalanul, ezért ezen alakulatok felállításakor nem kellett politikai ellenállást legyűrni. (1940-ben felkelés tört ki a Csecsen–Ingus Autonóm Szovjet Köztársaság területén, amelyet a Kaukázus 1942-es hadszíntérré válásáig nem sikerült elfojtani. Az 1941–42 fordulóján felállított 114. csecsen–ingus lovashadosztály hétezer katonájának harmada már a frontra szállítás közben megszökött. Ezért a Vörös Hadsereg vezetése 1942. április 14-én kénytelen volt felmenteni a csecseneket és az ingusokat a fegyveres szolgálat alól.) 1941–42 telén a Vörös Hadsereg ellentámadásait már csak ezeknek az önkénteseknek a segítségével lehetett visszaverni. Ennek ellenére a németek még 1942 júliusában is ragaszkodtak a pusztán rendfenntartó feladatokat ellátó keleti önkéntesek fikciójához, megtiltva például a 18. hadsereg parancsnokának, hogy napiparancsban dicsérje meg az észt egységek helytállását. Ami annál is visszásabb volt, mivel a német sajtó a keleti fronton harcoló néhány tízezer nyugat-európai önkéntes tetteiről rendszeresen beszámolt. A több százezer keletit viszont említeni sem volt szabad.
Dr. Pfleiderer, az Ukrajnában harcoló 17. hadsereghez beosztott külügyi képviselő a minisztériumnak írt 1942. március 18-i előterjesztésében úgy vélte, helyes politikával – jó irányba tett lépésnek nevezte a február 15-én kibocsátott agrárrendtartást – nem okozhat nehézséget nagyszámú orosz és ukrán harcoló alakulat felállítása. Véleménye szerint ezek az alakulatok nemcsak a romló erőviszonyok kiegyenlítésében segíthetnek – a Wehrmacht képtelen volt pótolni az 1941–42 telén elszenvedett emberveszteségeket –, de a jelszavak háborújában is rendkívüli szolgálatot tehetnek. Hiszen jellemző módon a sztálini propaganda nem a szocialista vívmányok védelmére, hanem a honvédelemre, a megszállók elűzésére helyezi a súlyt. Ez az érvelés azonban azonnal elveszíti hitelét, ha a szovjet csapatok orosz és ukrán egységekbe ütköznek. (E feltételezést igazolja, hogy még a háború késői szakaszában, így 1944 őszén a jugoszláviai harcokban is nagy zavart okozott, és számos dezertáláshoz vezetett a szovjet egységekben a 15. kozák lovashadtest ellentámadása. Hasonlóan kiváló eredményt ért el az Orosz Felszabadítási Hadsereg 1. hadosztályának 1945. február 9-i támadása az Oderánál.) S akkor Londonnak és Washingtonnak is válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy miért állt a bolsevisták oldalára.
A szárazföldi erők vezérkari főnöke, Halder vezérezredes azonban – Hitler utasítására – március 24-én ismét megtiltotta további önkéntes alakulatok felállítását, hiszen ezek önálló hadi tényezőkké válva keresztezhették Berlin gyarmatosító törekvéseit. (Hitler többször hasonlította a keleti területek leendő jelentőségét ahhoz a szerephez, amelyet London számára a brit gyarmatbirodalom, ezen belül is India tölt be.) A keleti front valóságát ismerő tisztek többsége tisztában volt vele, hogy csak világos politikai célokkal lehet a megszállt területek lakosságát megnyerni. A harcoló német hadsereg volt az egyetlen erő, amely – bizonyos határok között – a front szükségleteire hivatkozva, nyomást gyakorolhatott a birodalom legfelső politikai vezetésére. S attól sem riadt vissza, hogy megkerülje Hitler utasításait. (Nem tekinthető véletlennek, hogy több tiszt részt vett a Hitler ellen 1944 júliusában elkövetett merényletben, például Claus Stauffenberg ezredes.) Amit jól mutat, hogy 1943. május 5-én már számtalan alakulatban – köztük az 1. kozák hadosztályban – csaknem félmillió egykori szovjet állampolgár tartozott a német véderő kötelékébe.
1942. július 19-én a volhovi katlan felszámolásakor esett német fogságba Andrej Andrejevics Vlaszov altábornagy, a 2. szovjet csapásmérő hadsereg parancsnoka. A kétméteres óriás addig a szovjet sajtó sztárja volt: 1940–41-ben tele voltak a lapok az általa vezetett 99. lövészhadosztály kiképzési eredményeinek dicséretével. S hogy képességeit a legmagasabb szinten is elismerték, jól jelzi, hogy a német– szovjet front legfontosabb ütközeteiben vetették be. 1941 júniusában a 4. gépesített hadtest parancsnokaként Lemberg térségében harcolt, szeptemberben az általa irányított 37. hadsereggel Kijev térségében védekezett. November 30-án vette át a 20. hadsereg vezetését, amellyel jelentős érdemeket szerzett a sikeres moszkvai ellentámadásban. 1942 márciusában a már bekerített 2. csapásmérő hadsereg megmentésével bízta meg Sztálin.
A német–orosz katonai együttműködés hívei Vlaszovban találták meg azt a tekintélyes személyt, aki alkalmasnak tűnt a bolsevizmus elleni politikai háború irányítására. 1942. szeptember 19-én írta alá az altábornagy a Vörös Hadsereg katonáit átállásra biztató röplapot, s 1942. december 27-én megalapította az úgynevezett szmolenszki bizottságot. A bizottságnak, amely magát egy leendő ideiglenes kormány magjának tekintette, elsődleges célja volt egy önkéntes orosz hadsereg verbuválása hadifoglyokból és a megszállt területek lakosságából. Az eredeti tervek szerint ez a haderő 10 gránátos- és páncéloshadosztályból, önálló légierőből állt volna. Előképéül az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia cseh nemzetiségű hadifoglyaiból toborzott „csehszlovák” hadosztály szolgált. A nevét később Oroszország Népeinek Felszabadítási Bizottságára változtató szmolenszki komité az 1943 januárjában a Vörös Hadsereg katonáihoz intézett felhívásában ismertette vázlatosan politikai céljait. Ezt pontosították az április 12-én megrendezett, A Vörös Hadsereg egykori parancsnokai és harcosai első antibolsevista konferenciájának határozatai. Itt jelent meg először a keleti önkéntes alakulatok összefoglaló neveként az Orosz Felszabadítási Hadsereg (ROA) elnevezés. A politikai célok között szerepelt az 1917. februári demokratikus fordulat eredményeihez való visszatérés, a sztálini rémuralom, a kolhozrendszer felszámolása, a vallásgyakorlás szabadságának helyreállítása. Vlaszov és környezete 1943 elején úgy vélte, hogy a német keleti politika radikális megváltoztatása valószínűleg a sztálini rendszer összeomlását vonja maga után. Ez a szándék akkor nem látszott illúziónak, hiszen a szovjet katonák rendkívül szigorú ellenőrzése ellenére a Vlaszov nevével aláírt röplapok megjelenésével jelentősen megnőtt az átállók száma. S mint a Leningrád térségében harcoló 18. hadsereg parancsnoka, Lindemann vezérezredes megjegyezte, a bizottságnak köszönhető, hogy a mögöttes területek nagy részén megszűnt a szabotázs és a partizántevékenység. Azt a tényt, hogy a bizottság fellépését veszélyként értékelte a sztálini vezetés, jól jelzik a megtett ellenintézkedések. A 48. hadseregnél már 1943 januárjában nyilvános kivégzéssel próbálták elrettenteni a harcosokat a Vlaszov-röplapok elolvasásától. Nem volt könnyű hitelesen képviselnie a szovjet rendszernek a Vlaszov „árulása” feletti megbotránkozást, hiszen Lenin a német titkosszolgálat támogatásával utazott 1917-ben Svájcból Oroszországba azzal a feladattal, hogy végleg megszüntesse az orosz hadsereg ellenállását. S hasonlóan kevéssé látszott meggyőzőnek az az érvelés is – tekintettel az 1918–22 közötti polgárháborúra –, amely testvérháború szításával vádolta a bizottságot.
Vlaszov az együttműködést a Német Birodalom és a ROA között – mivel egyedül ez harcolt a sztálini rendszer ellen – egyenrangú felek szövetségének tekintette. 1943. május 5-én orosz foglyok előtt elmondott beszédében kijelentette: „Nem kívánunk kommunizmust, de nem akarunk német gyarmat lenni.” Ezért – főként a hitleri tiltás időszakában, 1943 júniusa és 1944 ősze között – a Wehrmacht kötelékébe tartozó önkéntesek, valamint a több-kevesebb erőszakkal németországi munkára toborzott, úgynevezett keleti munkások sorsának javításával foglalkozott. Többek között Vlaszov intervenciójának köszönhető: 1943 nyarára sikerült elérni, hogy a keleti segédcsapatok tagjai minden szempontból a német katonákkal egyenrangúvá váljanak, s 1944 végére gyakorlatilag felszámolták a Németországban dolgozó kelet- és nyugat-európaiak munkaviszonyában jelentkező óriási különbségeket. Vlaszov és környezete 1943 elején úgy vélte, hogy a német keleti politika radikális megváltoztatása valószínűleg a sztálini rendszer összeomlását vonja maga után. Nem véletlenül állapította meg a kompetenciáját féltő, Alfred Rosenberg vezette keleti ügyek minisztériumának jelentése, hogy a szmolenszki bizottság programjában nyomát sem lehet találni a nemzetiszocialista eszméknek. S Vlaszov hosszú időre biztosította Himmler ellenszenvét, amikor megtagadta, hogy bizottságának programjában a „zsidókérdés” még az említés szintjén is felmerüljön.
Az 1943 elején fogságba ejtett, illetve átállt szovjet katonák döntő többsége azonnal jelentkezni kívánt az Orosz Felszabadítási Hadseregbe, így könnyű elképzelni, milyen megkönnyebbülést jelentett Moszkvának Hitler június 8-i, a további szervezést megtiltó döntése. A tiltást egy esztendővel később feloldották, és 1944. november 10-én megkezdődött az első hadosztály felállítása. A négy nappal később Prágában megtartott, programadó kongresszuson Vlaszov ismét a szélesebb nyilvánosság elé léphetett. A katonai helyzet romlása miatt azonban már nem lehetett pótolni az elvesztegetett másfél esztendőt. Ekkor Vlaszovot döntően az az utólag naivnak tűnő, de abban a korban sokakat éltető remény vezérelte, hogy a háború után az angolszász hatalmak ideálokért küzdenek, és Hitler után Sztálinnal is leszámolnak. Személyes sorsukat illetően aligha voltak illúzióik, hiszen – egyetlen európai hatalomként – a Szovjetunió már a fogságba esés tényét is árulásként kezelte. Az 1945. január 20-i kruppamühlei eset már a jövőjüket vetítette előre. A felső-sziléziai, főként oroszok és ukránok lakta munkáskolóniát elérő szovjet tankokból tüzet nyitottak a főtérre terelt lakosságra, és csaknem az utolsó emberig lemészárolták.
A Sztálin kegyeit kereső brit és amerikai hatóságok a Vlaszov-hadsereg tagjait is kiszolgáltatták a szovjet szerveknek, még azokat is, akik az 1945. májusi prágai felkelésbe a csehek oldalán avatkoztak be. Tették ezt annak ellenére, hogy tisztában voltak vele: az ötmillió, Moszkvának átadott személy töredéke kíván hazatérni, mivel otthon a biztos halál vagy „jobb esetben” a deportálás várja.
Vlaszovot és az Orosz Felszabadítási Hadsereg vezetőit 1946. augusztus 1-jén végezték ki Moszkvában. Árulkodó apróság, hogy a szovjet hatóságok még igen korlátozott nyilvánosságot biztosító kirakatpert sem kívántak rendezni; utóbb pusztán a kivégzés tényét tudatta a Pravda néhány soros közleménye.