Casus belli

Egy legenda szerint 36 igaz ember él a világon. Tony Blair bizonyára nem tartozik közéjük. Most, hogy három havi lázas keresés után sem bukkantak tömegpusztító fegyverek nyomára, az angol sajtó egyre gyakrabban teszi fel a kérdést: hol vannak a bizonyítékok? Az Independent például címoldalon hozza a háború eddigi 42 brit áldozatának fényképét, mondván, ez 42 indok, amiért a kérdést fel kell tenni.
2002. szeptember 24-én a brit kormány egy dokumentumot adott ki Bagdad tömegpusztító fegyvereiről, ugyanakkor Tony Blair az alsóházban azt állította, hogy Iraknak vegyi és biológiai fegyverei vannak, folyamatosan gyártja azokat, és tervei vannak annak használatára, amelyek 45 percen belül bevethetők. Ezzel szemben az alsóház külügyi bizottsága egy most kiadott jelentésében megállapítja, hogy az erre vonatkozó hír egyetlen ellenőrizetlen forrásból származott.
Amerikában is gyűrűzik az ügy, a Fehér Ház azonban a CIA-re, az pedig a britekre hárítja a felelősséget. George Tenetet, a CIA igazgatóját okolják, hogy ő hagyta jóvá: a tömegpusztító fegyverekről szóló, alá nem támasztott hír benne maradjon az ez év január 16-i, az Egyesült Államok helyzetéről szóló elnöki beszédben. Az igazság azonban az: a CIA tudta, hogy ez a hír megalapozatlan, és kérte is a briteket, vegyék ki a bizonyítékok közül. Maga a CIA saját anyagai között nem is szerepeltette. Colin Powell sem hitt benne, mert az elnöki beszédet egy héttel követő ENSZ-beli beszédében egyáltalán nem említette.
Hogy kerülhetett bele a beszédbe a tömegpusztító fegyverek 45 perces bevethetőségéről szóló hír, amikor a CIA nem értett vele egyet? A The Guardian, Bush korábbi hivatalnokaira hivatkozva, a következő magyarázatot adja. Az amerikai alelnök, Dick Cheney körében, a Pentagonban ideológiailag elkötelezett amatőrökből kiépült egy második, de igen befolyásos hírszerzési hálózat (Office of Special Plans: OSP – Különleges Tervek Irodája). Amikor szeptember 11. után a meglévő hírszerző intézmények semmilyen konkrétumot nem tudtak felmutatni a terrorcselekmény és Irak vagy az al-Kaida közötti kapcsolatokra, a feladatot az OSP-nek adták gondos, újbóli áttekintésre.
Az alig tíz – a hírszerzésről kevés ismerettel rendelkező – teljes munkaidejű munkatársat foglalkoztató iroda szoros kapcsolatban állt Ariel Saron kormányának hasonló célokat szolgáló (értsd: az ottani hivatalos hírszerző ügynökséget, a Moszadot megkerülő, politikai célokat szolgáló) szervezetével. Valahol e körben dőlt el, hogy a háború megindítása érdekükben áll, és az amerikai politika befolyásolásában erősebbnek bizonyultak, mint a külügyminisztérium, a CIA és annak katonai ügyekkel foglalkozó része, a DIA (Defence and Inteligence Agency) együttvéve.
Hogy a jövőben az elégtelen hírszerzésből fakadó fenti problémákat el lehessen kerülni, a Downing Street a múlt hét végén Londonban egy csúcsértekezletre összesereglett kormányfők között egy dokumentumot köröztetett, amely Blairnek a „jogokról és kötelezettségekről” szóló, jól ismert elképzeléseit hangoztatja, mondván, hogy még a független államok esetén is „a szuverenitáshoz való jognak az állampolgári jogok tiszteletben tartásával kell párosulnia”. A dokumentum teljesen felhatalmazást adna a világ demokráciáinak, hogy bárhova csapatokat küldjenek, ahol társadalmi elégedetlenséget tapasztalnak vagy egy diktátor nem akar jó útra térni. Vagyis, ha Blair nézetei az EU közös külpolitikájának alapelveivé válnak, az Európai Unió bárhol a világon – a hírszerzési jelentésekkel nem sokat törődve – beavatkozhat, ha ezt a politikai vezetők mögött álló körök érdeke úgy kívánja, no meg persze, ha az ehhez szükséges katonai erő rendelkezésre áll.