Kapunyitás

Tegnap óta többtucatnyival többen vagyunk a szabad levegőn, mint azt megelőzően. Nem az újszülöttekre gondolok, hanem azokra, akik a korábbi esztendőkben odabent ültek a priccsen, de most – Bárándy miniszter úrnak hála – újra itt vannak közöttünk. Rendőrség, polgárőrség, civil szervezet és pávakör kutatta heteken, hónapokon át az elvetemült latrokat, zárkába rakta őket, erre jött a jóságos Bárándy miniszter és nemes egyszerűséggel elengedte a gonosztevőket, talán csókot is dobott utánuk, mintegy jelezve, hogy a legeslegújabb baloldal még a haramiák szívének lüktetését is érzi, képes felfogni, hogy a gonoszban is van jó. A srácok már itt vannak közöttünk, járkálnak a kertek alján, egyelőre visszafogottak, bicskát még nem vettek elő, ernyedten lóg a nuncsaku. Hamarosan újabbak is kijönnek.

Aztán miért, Bárándy úr? Miért kellett nyakunkra telepíteni a nemzet alját, akiket törvény utalt áristomba? Miért kell zöld szemafor annak, aki maga kéredzkedik a cella hűvösébe? Hát persze. A politika. A mandátum. Ha nem most, hát majd három év múlva. Minden voks számít. Lám, legutóbb is egy sóhajnyi döntött… Gusztustalan. Silány. Holnap talán a földből is kihantolnak mandátumokat. Mert nyerni kell.