Mindenki mindenki ellen

Máris azt tartják a pénteki nedzsefi robbantásról, hogy ugyanazt jelenti a síiták számára, mint 2001. szeptember 11. az amerikaiaknak. Való igaz, hogy a Mohammed Bakír al-Hakím ajatollah elleni merénylet egységbe kovácsolhatja Ali iraki követőit. A lakosság kétharmadát kitevő síiták joggal érezhetik, hogy több évtizedes jogfosztottságuk után a kisebbségi szunniták és a megszálló amerikaiak – politikai értelemben – egyaránt ki akarják semmizni őket, ráadásul szent helyeiket sem kímélik.
Az iraki háború márciusi megindításakor az elemzők két dologban feltétlenül egyetértettek. Világosan látszott, hogy a gyors amerikai győzelem után széles körű gerilla-ellenállás bontakozik ki a szunniták lakta országrészben, és előre sejthető volt, hogy Szaddám Huszein eltávolításával fellazulnak az eddigi politikai keretek, Irak népei pedig egymásnak esnek. A fegyveres ellenállás már jó ideje zajlik Bagdad térségében, de mindeddig úgy tűnhetett, az ország hallgató többsége, a síita közösség kimarad az esztelen öldöklésből.

Ennek a reménynek szakadt vége az ajatollah meggyilkolásával. Bagdad keleti felén, a nemrégiben még Szaddám Citynek nevezett Szadr városrészben a milliós síita közösség aligha törődik bele a példátlan provokációba. Azzal, hogy ők is bekapcsolódtak a polgárháborúba, immáron mindenki harcol mindenki ellen – a kurdok a türkménekkel, a szunniták a síitákkal, az amerikai megszállók a helyiek ellen. Mindezért az Egyesült Államok vezetését terheli a felelősség, hiszen a térség status quóját kétségkívül a területfoglalási szándékot és civilizációs összecsapást magában hordozó Bush-doktrína bontotta meg. Irakban ma nem ölnének meg naponta embereket, nem nyomorítanának meg egész népeket, ha Washington – mint hirdeti – valóban felszabadítóként érkezett volna, nem pedig pozíciószerzésre és a kőolaj feletti ellenőrzésre törekedne. A jövő teljesen kilátástalan most Irakban, a békeszerzők szava erőtlenebb, mint valaha.