Tisztelt Szerkesztőség!

Az állatorvosi kamara állati ügyei
A Magyar Nemzet 2003. augusztus 5-i számában megjelent, Amikor a szakma sem bír az állatorvosi lóval című, Bognár Nándor által írt cikkhez kívánok hozzászólni.
Jelenleg Magyarországon kétféle állatorvos dolgozik a Magyar Állatorvosi Kamara (MÁOK) tagjaként. Az egyik állami alkalmazásban áll, ő a hatósági állatorvos, köztisztviselő, aki gyógyító tevékenységet is folytat. A másik állatorvos nincs állami alkalmazásban, és – bár egyes állami, hatósági szolgáltatások elvégzésére eseti megbízást kaphat – főleg gyógyító tevékenységéből él. Ez nem valakinek a beteges fantáziája nyomán alakult így, hanem a mindennapok gyakorlata, a mindennapos szükséglet alakította ki. Az állami állatorvosoknak korábban munkaköri kötelességük volt a magángyakorlat. Ez a felállás azért elég ütőképes volt, hiszen az ország, az állattartó társadalom és minden élelmiszer-fogyasztó állampolgár ennek a most támadott szervezetnek köszönhetően például a rendszerváltozás körüli, jogilag bizonytalan helyzetet is megúszta komolyabb állatjárvány és élelmiszer-biztonsági probléma nélkül. Miközben, ha még emlékezünk rá, máshol nagy állatjárványok és élelmiszer-biztonsági veszélyhelyzetek alakultak ki.
Vannak azonban örök és javíthatatlan újítók, akik bármilyen jól begyakorolt szervezetet szeretnek nagy kéjjel szétrombolni, és úgy látszik, az állatorvosi kar balszerencséjére a MÁOK jelenlegi vezetése ilyen. Az általa úton-útfélen és minden lehetséges alkalommal tisztának reklámozott viszonyok a következők: az állami állatorvosnak meg kell tiltani a gyógyítást, mert az korrupcióra ad lehetőséget, ő a jövőben csak hivatalnok legyen, ugyanakkor a magánállatorvost fel kell ruházni hatósági jogkörrel, hogy az állami feladatokat is elláthassa.
Tetszik érteni: az állami fizetést kapó állatorvos anyagilag ne függjön az állattartó gazdától, mert elvtelenül a javára dönthet. Az anyagilag csak az állattartótól függő magánállatorvos esetében ez a korrupciós helyzet – a kamara álláspontja szerint – szóba sem jöhet, vagyis ha állami állatorvos lát el magángyakorlatot, az korrupciógyanús, összeférhetetlen, de ha magánállatorvos lát el állami feladatot, az tiszta viszony.
Sajátságos álláspont.
A kamara vezetője ezzel megsértette az állatorvosi kar fegyelmezettebbik felét, ami mégiscsak tarthatatlan, főleg annak ismeretében, hogy ezek az állatorvosok is kamarai tagok, és fizetik a tagdíjat. Úgy látszik, a kamara csak a pénzükre tart igényt, ezen tagjainak véleményével, képviseletével, egzisztenciájával nem törődik. Az állami alkalmazásban lévő állatorvosok a kötelező kamarai tagság miatt most valójában egy olyan szervezetet pénzelnek, amelyik nyíltan ellenük tevékenykedik.
Nem hiszem, hogy van a világon még egy olyan szervezet, amelyiknek nyíltan vállalt fő törekvése, hogy tagjait tönkretegye, márpedig ha a jelenlegi kamarai vezetés megvalósítja tervét a tiszta viszonyokról, az valamennyi állami és magánállatorvos anyagi és munkakörülményeiben jelentős rosszabbodást eredményez, ez matematikailag bizonyítható. Az állattartók helyzete pedig drámaian megváltozik, ha a kamarai vezetés által megálmodott szép új világban majd tíz kilométereket kell utazniuk egy-egy állatorvosi igazolás megszerzéséért, mert a helyben lakó állatorvos, nehogy magával összeférhetetlenségbe kerüljön, helyben nem adhatja ki. Az adminisztráció pedig az állattartásban is jelentősen növekedni fog. Ha a kamara vezetésének horizontja a pesti aszfalttól esetleg tovább is terjed, látnia kell ezeket. Az is érdekes helyzet lesz majd a kamara jelenlegi vezetése által megálmodott szép új világban, ha egy, csak a vágóhíd alkalmazásában álló, attól száz százalékban anyagilag függő, ott hatósági munkát végző magánállatorvosnak kell a vágóhíd anyagi érdekeit sértő intézkedést hoznia, mert az élelmiszer-biztonság megkívánja. És ez már mindannyiunkat érinti.
Nos, ezek a sajátságos körülmények azok, amelyek miatt – mint a cikkben is olvasható – a kamara tagsága (undorral) elfordul a kamarától, tehetetlen sóhivatalnak tartja, a megye nem tartja partnernek, és a minisztérium nem tartja komoly tárgyaló félnek. Ennek a helyzetnek természetesen nem a kamara vezetése, hanem a tagsága látja kárát, mert az olyan – egyébként jogos és minden kamarai tagot érintő – ügyekben sem tud eredményt elérni, mint az ügyeleti díjak ügye.
Dr. Utschalott Ferenc állatorvos Kiskőrös
***
Félretájékoztatnak a postai áremelésekről
Nem meglepő, hogy az áfa és az adóemelések (kedvezmények megszűnése), az energiaárak növekedése, a kenyér drágulása, a súlyadó 50 százalékos emelése stb. mellett a posta is árat emel. Az azonban bosszantó, ha az állampolgárt kiskorúnak vagy gyengeelméjűnek szánt magyarázatokkal „fizetik ki”. A posta ugyanis január elseje helyett már múlt év november 15-én emelte díjait, így részéről csúsztatás, ha a lakosságot azzal „vigasztalja”, hogy ebben az évben még nem volt áremelés. November közepe óta még kilenc hónap sem telt el, amikor a posta ismét emelt, mégpedig az inflációt jóval meghaladó mértékben. Hazánkban a postának az EU-nál olcsóbbnak kellene lennie, mégpedig azért, mert a postai alkalmazottak fizetése s ezáltal a posta rezsije nálunk alacsonyabb. Magában az EU-ban sem egységesek a postai díjszabások.
Ám a posta nemhogy olcsóbb lenne, de sok nyugati államnál is drágább. Például az USA-ból ide egy légipostai levélbélyeg 80 cent, ami a mai dollár-középárfolyamon számítva 184 forintot tesz ki. Ezzel szemben nekünk ugyanazért idehaza az eddigi 190 helyett most 210 forintot kell fizetnünk. (Pedig az USA-ban – többek között – szombaton is van hivatal és postai kézbesítés.) Ugyanez áll az USA díjszabásának megfelelő kanadai 130 centre. Ám a mi postánk a német és a francia postánál is drágább. Érthetetlen, hogy a „környező országok” díjkategóriájába valamennyi szomszédunk beletartozik, csak Ausztria nem, ahova (Írországgal, Izlanddal és más távoli országgal azonos áron) magasabb díjszabással utaznak a levelek. Ha ezt az „átkos” rendszerben rendelték volna el, akkor azt mondhattuk volna, hogy a kapitalista szomszéddal ne barátkozzon a magyar. Csakhogy akkor Ausztria még ugyanolyan előnyt élvezett, mint a többi szomszédunk. Mire ez a negatív diszkrimináció? Ki érti ezt?
Az emelés viszont korántsem tízszázalékos. Mert például a két kilogrammig terjedő csomagok díja az eddigi 380 helyett 480-ra emelkedett, ami testvérek között is jó 26 százalékos emelkedés. De a környező országokba küldött levelezőlap is 40-ről 60-ra (50 százalék), az „egyéb külföldre” küldött, 20 gramm alatti, nem szabvány borítékú levél 190-ről 230 forintra (21 százalék), az expresszdíj 250-ről 300-ra (20 százalék), a tértivevény 40-ről 75-re (majdnem 100 százalék) emelkedett. S egy szót se szólnék talán, ha még ma is nem lennének indokolatlanul hosszan utazó (Amerikából nemrég 25 napot igénybe vevő, Svájcból 16 napig döcögő) vagy elveszett levelek. Mert a minőségi szolgáltatásért kevésbé sajnáljuk a pénzt, mint a drága, de maga után minőségileg kívánnivalót hagyóért.
Dr. Széll Kálmán Szombathely
***
Kinek higgyünk?
Megdöbbenéssel olvastam, hogy Demszky Gábor parlamenti interpellációra adott írásos válaszában gyilkosnak nevezi Tóth Ilonkát (Magyar Nemzet, 2003. július 19.), elutasítva azt a javaslatot, hogy az ’56-os mártírról egy parkot nevezzenek el a XVI. kerületben. Bár igazságtalannak tartja az 1957-ben született halálos ítéletet, a főpolgármester szerint nem egyértelmű, hogy a szigorló orvosnő esetében koncepciós perről volt szó.
A koncepciós leszámolási eljárások – Jobbágyi Gábor szavaival – nem a demokratikus jogállamiság alapelvei szerint zajlottak, következésképpen számos esetben megkérdőjelezhető a felhozott vádak, a hatalom eszközeivel érvényre juttatott büntető ítéletek valóságalapja. Nagy körültekintéssel kell vizsgálni a korabeli dokumentumokat, tárgyalási jegyzőkönyveket, tanúvallomásokat, amelyekben rengeteg ellentmondásra, pontatlanságra és szabálytalanságra lehet bukkanni. Óriási felelőtlenség bárkit is ilyen körülmények között született ítélet alapján minősíteni.
Számos kísérlet történt és történik ma is a történelmi igazság feltárására, annak ellenére, hogy a történelemhamisítási kísérletek igencsak megnehezítik a kutatást. Sajnálatos módon rengeteg anyag eltűnt a levéltárakból, állami intézményekből a rendszerváltozást követően. Évtizedeken át csak suttogva lehetett beszélni ’56-ról, ma pedig vannak, akik továbbra is gondosan kerülik a témát. A fiatalok keveset tanulnak erről az időszakról, több iskolában ez az időszak teljesen hiányzik az érettségi tételek közül. Ha valaki a Terror Háza Múzeumban járva a falon lévő fényképek között netán ismerős arcot lát, ne lepődjön meg, hiszen e sötét rendszer kiszolgálói még ma is itt járkálnak közöttünk. Éppen ezért fontos, hogy szóra bírjuk a túlélőket, elítélteket, hozzátartozókat, akik talán közelebb visznek minket az igazsághoz. Mindent el kell követni, hogy a következő generációk is tisztában legyenek a kommunizmus alatt elkövetett borzalmakkal, és emlékezzenek a mártírhalált halt vagy megnyomorított áldozatokra. Ami 1956-ban és azt követően történt – Albert Camus szavaival élve –, „visszataszító bűn volt, kell hogy emlékezzenek erre még a legfeledékenyebbek is. (…) ez soha el nem halványuló szükségesség”.
József Janka tanár Budapest
***
Messze még a Kánaán
Tavaly szeptember 1-jétől ötven-száz százalékos béremeléseket hajtottak végre. A több száz milliárdos béráramlás mennyisége a nyugdíjak kiszámítási alapjának egyik fő eleme. Ez azonban nem látszik meg a januári nyugdíjemelésen, a tavalyinál kevesebbre csökkentették. A béremelések hatásáról a nyugdíjasokra vonatkozóan mindenki hallgatott, nem került nyilvánosságra. Felmerül a kérdés: miért nem? Hová lett az ebből származó pénz? Most ki lopja meg a nyugdíjasokat? Ki lopja ki a nagymamák zsebéből e feltehetőleg őket megillető járandóságot?
Ideje lenne már, hogy ez a kormány tisztességgel megnyilatkozzon végre, mi a szándéka egyáltalán a nyugdíjasokkal. Mit óhajt kínálni nekik a kecsegtető Kánaán előtt? Mert ez mintha kissé messze lenne.
Csongor Lászlóné Pápa
***
Botka Irén (Gánt): Vajon alapos elgondolkodásra szánta-e Friderikusz Sándor legutóbbi műsorában az egymás után bemutatott iskoláztatási példákat? Jászladányban azért szerveztek alapítványi iskolát, hogy a feltörekvő, áldozatot is vállaló szülők zavaró körülmények nélkül, minél alaposabban taníttathassák gyermekeiket. Nekik vért izzadva sem biztos, hogy sikerül céljuk megvalósítása. A közismert, nagy tudású, már nem fiatal egyetemi tanárnak a magyarországi elit középiskolák sem adnak biztosítékot arra, hogy gyermekei a legjobb amerikai egyetemen tanulhassanak tovább. Ezért családostul kiköltözött Amerikába. Az elitnek fontos gyermeke jövője, műveltsége, összeköttetése, pénze lehetővé teszi tervei megvalósítását. Hogyan lesz esélye a jászladányi szülő gyermekének felvenni a versenyt az elit gyermekeivel? Az integrációs törvényt olyanok eszelték ki és támogatják, akik életükben egyetlen tanévet sem dolgoztak eltérő képességű és szocializáltságban még inkább különböző összetételű osztályokban. Pályám során minden gyenge képességű kisgyerekre tízszer annyi energiát, időt fordítottam, mint az átlagosan haladókra, de szabad időmben úgy éreztem, nincs jogom elvenni a tanórai időt felzárkóztatásra. De ki fizeti meg? Az oktatási miniszter azt gondolja, hogy a nevelést és az ismeretek elsajátítását, megszilárdítását meg lehet oldani néhány számítógéppel.
*
Szabó István (Emőd): Létszámában csökken a magyar népesség. Nemcsak mai államhatárainkon kívül, hanem bizony most már azon belül is. A múlt év hasonló időszakához képest kevesebb házasság köttetett, kevesebb baba látta meg a napvilágot, ugyanakkor az elhalálozások száma nőtt, és összességében tizennégyezerrel kevesebben vagyunk, mint egy évvel korábban. Ezek a rideg tények, amelyek aggodalommal töltik el szívünket, ugyanis szakértők szerint egy bizonyos fogyatkozási ütemen túl a folyamat viszszafordíthatatlanná válik. A népességben nincs meg az a jövőbe vetett feltétlen hit, amely arra inspirálná, hogy gyermekeket hozzon a világra. Nem látja, hogyan, miből fogja eltartani a családot, hogyan fogja iskolába járatni a gyereket (különösen ott, ahol iskolákat zárnak be), hol lesz munkája stb., stb. A választások utáni egy év sajnos ilyen szempontból elpazarolt évnek tekinthető, most úgy látszik ugyanis, a hatalom megint kísérleti nyulaknak tekinti a magyarságot.
*
Czető Lászlóné (Budapest): Minden gyermek ingyenesen részesül baleset-biztosításban háromtól tizennyolc éves korig – jelentették be. Ez a ballépés évi hatszázmillió forintba, valamint a közbeszerzési eljárás kiírására szánt összegbe kerül az államnak, illetve az adófizetőknek. Gondoljunk bele, hatszázmillió forint adópénz megy át valamelyik biztosítóhoz, amiből százmilliót sem fizetnek majd ki. A gyerekek ugyanis nem az óvodába, iskolába vagy onnan hazafelé vezető úton, de még csak nem is a tanintézményekben szenvednek balesetet. A baleset-biztosítás viszont ezekre a helyekre szól. Arról nem beszélve, hogy az adózók pénze nem erre való. Adjanak minden munkaképes embernek munkát, tisztességes jövedelmet, gyermekeseknek megfelelő összegű családi pótlékot, és higgyék el, felnőtt már ennek az országnak az állampolgára, el tudja dönteni, hogy gyermekéről melyik biztosítónál, milyen biztosítási formával gondoskodik. Az adózók pénzéből kiutalt hatszázmillió és a biztosító által kifizetett kártérítési összeg között szép tétel marad, az hová lesz? Ki vagy kik fogják felvenni, és milyen jogcímen? Jó lenne megakadályozni a közpénzek kiutalását bizonytalan célra.
*
Csányi Gyuláné (Budapest): Zűrök vannak a türelmi zónák kijelölésével. Igazán nem tudom megérteni, hogy ez a legfőbb gondunk most, a társadalom jelenlegi állapotában, a közeljövőben bevezetendő megszorítások, az úgynevezett takarékosság idején, ami tulajdonképpen nadrágszíj-evidenciát jelent. Amúgy is az egész ország egy nagy türelmi zóna, Záhonytól Hegyeshalomig, ahogy szólt régen a kabarétréfa. De a jelenlegi állapotunk sajnos nem kabaréjelenetet képez. Lépten-nyomon botrány botrány hátán, korrupció, milliárdok vesznek el a szemünk előtt, bizonyos kormányzati körök dúskálnak az anyagi javakban, mi meg törülgetjük a szemünket. Nekünk ócsítják a forintot, miniszterelnökünk szegénységpárti, de nem átall Kubába utazni, mert ott jó koktélokat kevernek. A gyermekes családok, a kisjövedelműek, a nyugdíjasok gyászos időszak elé néznek. Meddig kell ezt még tűrnünk, ebben a „türelmi zónában”?