Besokalltunk

Úgy hallom, megint túl sok a nemzeti színekből. Címerből, koronából, magyarkodásból. Egyáltalán: túl sok a magyarból. Besokalltunk. A kevesebb több volna. Azt hiszem, nem ismerem a világot. Pedig szeretem tudni, mi az, ami körülvesz. Mi az, amiben élek. Hogy az-e, aminek gondolom. Nem értek-e félre mindent. Mostanában fel-feldereng bennem, hogy semmi sem úgy van, ahogyan hiszem. Hogy nem ismerem az országot. Mint környezetet – hegyeket, völgyeket, erdőket, vizeket, hidakat, épületeket – talán igen. De mint hazát, emberi közösséget, úgy nem. Magyarán: nem tudom, kik között élek.
Valamikor 1960 körül egy idős amerikai író azért utazta be lakóautóval – és egyetlen társként a kutyájával – hazája államait, mert úgy érezte, emlékezetből ír, újságokból, könyvekből, rádióból tájékozódik. Tizenöt évvel korábban egy másik író a budai vár bástyáján állva elnézte városa romjait, és arra gondolt, hogy túl a sétány kőmellvédjén, túl a János-hegy ködös panorámáján nemrég még volt egy ország, melyet „hadvezérek, papok, államférfiak, költők és névtelen emberek százmilliói” építettek, s amely „szép volt és az is maradt, az újkori csonkítás után, a Kárpátok, Erdély, a Felvidék és Délvidék, Fiume nélkül is”. És ez a magyar író kevés dolgot szeretett volna jobban, mint megtudni végre, hogy valójában milyen is volt az az ország.
Amikor gyerek voltam, nem lehetett a határon túli magyarokról beszélni. Nehogy megsértődjön valamelyik szocialista testvérállam. A szocialista testvérállamok nem féltek attól, hogy megsértődik a magyar testvérállam, évtizedeken át elkövettek mindent, hogy ne is legyen miről beszélni – vagyis hogy ne legyen magyar a határokon túl. Ők is úgy érezték, túl sok a magyar.
Hónapok óta nincs televíziónk. Nincs miért néznünk. Az tette be a kaput, amikor az egyik éjszakai műsorban hajdani gimnáziumi évfolyamtársam helyre tette a világot. Volt idő, amikor úgy gondoltam, a politológus olyasmi, mint az orvos. Hogy nem nézi a bor színét (na jó, nézi, de nem azért nézi), hanem csak gyógyít. Egykori iskolatársam érti a világot. Afganisztán, Irak, Izrael, Egyesült Államok. Otthon van Bagdadtól Pekingig. Jósol, érvel, magyaráz, hümmög, értőn bólogat. A Steinmann. Mindent tud. Ha azt mondja a tanár, hogy vegyük a kurdokat, felcsillan a szeme. Neki mindegy. Tőle vehetjük a tálibokat, az ovagongolákat, a ting-lingeket vagy a csonka gúlát is. De ha kiejtik előtte, székely, hitetlenkedve csóválja a fejét. A József Attila Gimnáziumban, az alagsorban, a gyakorlati műhelyek előtt, a pingpongasztaloknál verekedtünk össze. Azon, hogy élnek-e Romániában magyarok. A hasonszőrűek miatt utálom máig (még Joan Baez spanyol lemezén is) azt a szép kubai dalt, melyet Joseíto Fernández komponált José Martí „Egyszerű vers”-ének szövegére: Guantanamera, guajira guantanamera.
Jó barátom meséli, hogy szűkebb társaságban azt találta mondani, nem tetszik neki a Sorstalanság. Másik jó barátom barátja felkapta a fejét, és azt kérdezte tőle: Te antiszemita vagy? Barátom leforrázva hallgatott, s csak két nap múltán kérdezte meg tőlem, hogy ha nem tetszenék neki Günter Grass Ráklépésben című regénye, vajon németgyűlölőnek tartanám-e?
Megint másik jó barátom azt mondja sörözés közben, hogy ez a mostani magyar kormányzat – amire egyébként a voksát adta – csak egyet tehet: segít kipusztítani a határon túli magyarokat. Biztos, ami biztos. Mert eddig sikerült minden segítséget kilúgozni, mindent megtorpedózni, ami az erdélyiek, vajdaságiak, felvidékiek és kárpátaljaiak sebeire gyógyír lehetett volna, de hátha nem mindig sikerül majd. Eddig minden rendben volt, gondolhatják a kormánykeréknél állók, hiszen a magyar kisebbségekkel kapcsolatosan ugyanaz volt az érdeke szerbeknek, románoknak, szlovákoknak, ukránoknak, mint nekünk: fenntartani a helyzetet, ami a brezsnyevi Szovjetunióban, Tito Jugoszláviájában és Ceausescu Romániájában volt. Erre most onnan jön a döfés, ahonnan a legkevésbé vártuk. A szerbek tukmálnák ránk a kettős állampolgárságot. Főhetnek a fejek a Külügyminisztériumban. Mi lesz, ha a románok és a szlovákok is kedvet kapnak? Ha ők is ránk akarják tukmálni a kettős állampolgárságot? Akkor itt húsz évig nem választanak meg minket. Nyirbáljuk hát meg a szerb ajánlatot, mondjuk nevetségesnek, hivatkozzunk arra, hogy sérti Norvégia érdekeit, állítsuk azt, hogy igazságérzetünk nem tűrheti a vajdasági magyarok ilyetén kiváltságolását, midőn az erdélyi magyarok nem reménykedhetnek ugyanebben. Ha kell, állítsuk azt, hogy a kétszázezer vajdasági magyar többmilliós tömegben fogja elárasztani a hazai strandokat. Ha ez sem segít, ne fogadjuk el a szerbek ajánlatát a szerbekre hivatkozva, mondván, meggyűlölnék miatta a szerbiai magyarokat. Végül is mindegy, mit mondunk, akár ne mondjunk semmit, jelentsünk beteget, mondjuk azt, hogy nyilas volt, hogy nem lehet bemenni, mert lebontották a kaput, hogy nem lehet kijönni, mert elolvadt az aszfalt, csináljunk bármit, jelentsünk fel valakit, csak ne segítsünk a határon túli magyarokon, mert az nem érdekünk. Dúljuk szét a státustörvény maradékát, tegyük használhatatlanná, de ügyeljünk, hogy lelki vigaszt se nyújtsunk. Nem ez a célunk. Nem jó nekünk, ha a határon túli magyarokban él a remény. Nem jó, ha áttelepülnek és nem jó, ha ott maradnak. Nem jó, hogy vannak. Nekünk nem kellenek a határon túli magyarok. Minél öntudatosabbak, annál inkább félünk tőlük. Egy tömbben veszélyesebbek ránk nézve, mint a románokra, szlovákokra. Nekünk az a jó, ha erőtlenek és széthúzók. Ha kivándorolnak. Ha Ausztráliáig mennek, s vissza sem néznek. Ha otthon beolvadnak.
Bámulom a szemben ülő embert, hallgatom az indulatos szavakat. A barátom. Én már őt sem értem. Csíksomlyó jut eszembe. A pünkösdi búcsú. Szédítő érzés volt, ugyanakkor a fekete kezeslábasos román csendőröket látva úgy éreztem magam a két Somlyó közti füves nyeregben, a roppant bükkösök alján, a világ legnagyobb magyar zarándoklatán, ahogy egy XVI. századi protestáns holland érezhette magát a bozótprédikáción – bizonytalanul és üldözötten.