A cappella

Talán könnyebb az óceánon túli Amerikába, mint a hon véghatárain fekvő Székelyföldre eljutni – írja Orbán Balázs. Erdély e „távoli” szegletébe látogat október 15-én kezdődő turnéján a rádió énekkara. Strausz Kálmán karnagy nyilatkozik a vendégszereplés előtt.
– A Magyar Rádió zenei együttesei közül a zenekar a legidősebb, az idén hatvan éve alapították. Mióta működik az énekkar?
– A kórussal éppen egyidősek vagyunk: ötvenhárom esztendeje. A művészeti munkát 1992 óta irányítom. Előttem időrendben karvezető volt Székely Endre, Darázs Árpád, Vásárhelyi Zoltán (aki engem is tanított a főiskolán öt éven keresztül), Vajda Cecília, Csenki Imre, Sapszon Ferenc – ő a rekorder, mert több mint huszonöt évig állt az élen, tevékenysége meghatározó szerepet töltött be az énekkar eddigi pályáján. Utána Erdei Péter következett. Rajtuk kívül nemzetközi hírű karmesterek serege dirigálta a kórust: Doráti, Ferencsik, Sacher, Masur, Gardelli, Patané, Rilling. Az énekesek soraiból ragyogó karriert befutott művészek, a zenésztársadalom jelesei nőttek ki. Több ezer hangverseny itthon és külföldön, mintegy kilencven lemez, a klasszikus kórusmuzsika egészét felölelő repertoár szerepel a krónikában.
– Hivatásos énekesekből álló kórus nem sok van az országban…
– Alig egy-kettő rajtunk kívül: az Operaház kórusa, a Nemzeti énekkar, vidéken a debreceni Kodály kórus, és volt még egy női kar Szolnokon. A rádió énekkarának a többiekétől eltérő, különleges feladata, hogy a közszolgálati médium összes műsortípusát kiszolgálja. A legjobb értelemben mondom a kiszolgálást, hiszen szinte minden műsorban közreműködünk, amelyben zene elhangzik, különös tekintettel a kortárs magyar zenére. Korábban rengeteg opera- és operettfelvétel készült a kórussal. A rádió archívumában elképesztő mennyiségben találni a felvételeiből: a teljes „a capella”-reportoárt, oratóriumirodalmat rögzítették velünk. Mások is mondják, természetesen magam is úgy tartom, hogy kulturális örökségünk zenei fachjában ez igen jelentős rész.
– Az eseménydús és dicső múlt után a jelenük is gazdag, változatos. Zenei életünk számos résztvevőjével, szólistákkal, szimfonikus zenekarokkal állnak napi kapcsolatban.
– Legtöbbször saját zenekarunkkal lépünk közönség elé. Korábban talán színesebb volt a paletta, de ma is, minden évben több koncertet adunk a MÁV-szimfonikusokkal, a Matáv-zenészekkel. A Fesztiválzenekar is állandó partnereink egyike. A Nemzeti Filharmonikusokkal nyilván kevesebb az együttműködési lehetőség, hiszen saját kórusuk van, de például a Gurre-lieder nevezetes előadásán, Kocsis Zoltán vezénylete alatt mi is szerepeltünk. Külföldi kapcsolataink közül említeni illik a német rádiókat, amelyeknél szimfonikus zenekar működik, így a frankfurtit, a hamburgit, a stuttgartit. A külországi alkalmak is gyérebbek lettek, hiszen Európában mostanság általános a recesszió. A közrádiók mindenütt kénytelenek megkurtított büdzséből kijönni. Ezért is örülünk az olyan meghívásoknak, mint amilyet télre kaptunk: a müncheni rádió zenekarával adjuk majd elő Berlioz Krisztus gyermekkora című oratóriumát a zeneszerző bicentenáriumának tiszteletére.
– Az énekkari művészek hétköznapjairól – bár sokat halljuk őket pódiumon, közvetítések során – kevesebbet tudni, például hogy a zenekari muzsikusokhoz hasonlóan kapják-e a javadalmukat.
– Szolgálatszámra kapják a fizetésüket, mint a hangszeresek; a kötelezően előírtnál rendszerint lényegesen többet teljesítenek. Nem szeretném az anyagi és szakmai elismerésünket taglalni, mindenki ismeri a helyzetet. Az sem újdonság, hogy Kodály néhai országában az utánpótlás is egyre nagyobb aggodalmat kelt.
– Sok a túlmunka?
– Hektikus a piac, nem mindennel lehet előre számolni. A koncertévad két súlypontja a fővárosban: a Budapesti Tavaszi Fesztivál és az októbertől karácsonyig terjedő időszak; ilyenkor egymást érik a rendezvények. Ínséges esztendők után végre megszaporodtak rádiós felvételeink. Ezt annak árán értük el, hogy az amúgy sem magas jövedelmű énekesek lemondtak az úgynevezett (nem túl méltányos, de mégis pluszkeresetet jelentő) Z-pénzről; ezzel egyúttal a szakmaszeretetüknek is látványos jelét adják. A koncertek száma évi tizenöt–harminc, köztük gyakorlatilag nincs ismétlő hangverseny, ami a rádió jellegéből adódik. Valamennyi fellépésünkre új műsorral rukkolunk elő. Sajnos életünkből hiányzik, hogy ugyanazokkal a darabokkal elutazhassunk vidéki városainkba. Bízom benne, hogy ebbe az irányba is lesz elmozdulás; ettől a szezontól szimfonikus zenekarunknál már bevezették a vidéki ismétléseket. A hetvenes években a péntek esti műsort vasárnapi matinékon újra hallhatta a nagyérdemű. Két koncertből ráadásul kitűnő felvételt is lehet készíteni, ami megint a hangtárat gyarapíthatná.
– Lemezfelvételre ezek szerint ritkán kerül sor?
– Amióta én vezetem az énekkart, két albumot csináltunk idehaza, az összes többit külföldön vettük fel. „Drága mulatság” a kórusok közreműködése. Különösen szép munkánk volt az a Decca-lemez, amelyiket Solti Györggyel és a Fesztiválzenekarral vettünk fel. Soltinak ez lett azután sajnos az utolsó albuma – nekünk meg a büszkeségünk, rajta a Cantata profanával és a Psalmus hungaricusszal. A felvétel több Grammy-jelölést kapott, köztük a legjobb kórushangzás és a legjobb betanítás kategóriájában. Persze nem akarunk az emlékeknél leragadni. Újabb alkalmakat keresünk, hogy azok tapasztalatát integrálhassuk a mindennapokban.
– Kiemelkedő lehetőség minden együttes életében a vendégszereplés. A zene világnapján jelentették be, hogy ismét Erdélybe utaznak.
– Tavaly Marosvásárhelyen jártunk, az ottani fesztivállal együttműködve és a kolozsvári színház operatagozatának zenekarával is adtunk koncertet. Kolozsváron Dohnányi Ernő Szegedi miséjének előadásával fergeteges sikert arattunk, amely arra ösztönzött, hogy Szegeden is előadjuk a nagy apparátusra, a dóm felszentelésének alkalmára írt művet. Ezzel azt szeretném kiemelni, hogy egy turné nagyon termékenyítő lehet. A határon túli szereplések ráadásul új színfoltot hoztak az életünkbe, hiszen Erdélyben csak az alapítás évében járt a kórus, a Felvidékre, a többi magyarok lakta régióba pedig még soha nem jutottunk el. Nem kell ecsetelni, hogy a nyolcvanas években magyar együttes könnyebben elutazhatott Itáliába, Németországba, mint a szomszédos országokba. Ilyen turné ma is sokba kerülne, és jórészt itthon kell rá megteremteni az anyagi fedezetet. Idei, székelyföldi utunk a Magyar Rádió nagyvonalú ajándéka. Az utazástól a szállásig, étkezésig és közvetítési költségekig a kiadások kilencven százalékát a rádió fedezi – folytatásaként Kondor Katalin, a rádió elnök asszonya törekvésének, hogy a zenei együttesek ne csak az éter hullámain keresztül öregbítsék a Magyar Rádió, a magyar kultúra hírnevét.
– Milyen műveket visznek itthonról – az otthoniaknak?
– A mottónk: visszavinni a feldolgozásokat a forrásokhoz. Közelebb merészkedve a Kárpátokhoz olyan darabokat mutatunk be, amelyek kedvesek a szívünknek és egyben mondanivalót is hordoznak a székelyföldieknek. Tisztában vagyunk vele, hogy a magyar zeneművek az ottaniaknak mást jelentenek, mint nekünk idehaza. Székelyudvarhelyen és Csíksomlyón összesen három „a cappella”-koncerttel állunk a közönség elé. Két műsort viszünk, melyekben zömmel klasszikus és magyar kortárs művek hangzanak el. Igyekszünk az aktualitásoknak eleget tenni: az idén nyolcvanéves, erdélyi születésű Ligeti György kórusműveit ezért visszük; Bartók Négy magyar népdal című feldolgozását pedig azért, mert az eredetijük ott született. Vajda Jánostól, Liszt Ferenctől, a mai erdélyi komponisták közül Csiky Boldizsártól is énekelünk. Nagy izgalommal várjuk az indulást, s hogy október 17-én a csíksomlyói kegytemplomból Kodály és Verdi egyházi darabjaiból összeállított hangversenyünket élőben sugározza, az érdeklődőkhöz eljuttathassa a Bartók adó.