Baljós árnyak

Gyurcsány Ferenc úgy viselkedik, mint akinek elment a maradék józan esze. A Fidesz-féle árnyékállamról szóló nyilatkozatainak elemzését érdemes egy kicsit meszszebbről indítani, ha úgy tetszik, történelmi összefüggésbe ágyazni.
Ha jól emlékszem, a kilencvenes évek elején az ellenzék akkori vezére, Tölgyessy Péter a tehetetlenség agresszivitásáról beszélt, amikor az MDF irányította koalíció radikálisai folyamatosan lövöldöztek a kormánytól független, a végrehajtó hatalom alkotmányos ellensúlyaként működő, az alaptörvény szerint pártoktól független intézményekre. Igaz ugyan, hogy Antall József és Göncz Árpád vitáit a szintén sokat támadott Alkotmánybíróság például a néhai miniszterelnök javára döntötte el, illetve az első szabadon választott kormány törekvéseinek az ellenséges sajtó mellett az elvben közszolgálati apparátusok is gyakran gáncsot vetettek; kétségkívül a politikai válság jele, ha egy kormány a demokratikus közélet szinte minden szereplőjével konfrontálódik.
Gyurcsány Ferenc most azzal vádolja a Fideszt, hogy a rendszer keretein belül politikai alternatívát nyújtó árnyékkormány helyett – a rendszerváltozás konszenzusát felrúgva – árnyékállam kiépítésére törekszik.

A főideológus, lobbi- és lízingfenomén sportminiszter szerint egyes, egymást támogató közszolgálati intézmények, illetve azok vezetői nem a köztársasághoz hűségesek, hanem az őket kinevező kormányt támogató politikai erőkhöz. A Fidesz „antidemokratikus” törekvése ellen, a „köztársaság” védelmében határozott fellépést sürget a politikus. Gyurcsány megállapításait nem Orbán Viktor október 23-i beszédével, hanem annak kifacsart értelmezésével próbálja igazolni.

Nagy baj, ha a köztársaság egyik felelős posztra került vezetője ilyen mértékben válik téveszmék és összeesküvés-elméletek rabjává, miután azonban megszokhattuk, hogy az elmúlt időszak történései nyomán a kormányfő(jelölt)i ambícióit veszni látó politikus gyakran a miniszterelnök helyett is szól, a nyilatkozatcsokor nem Gyurcsány Ferenc személyes problémája.
Így nem intézhető el annyival, hogy a Tel-Aviv–New York–Párizs tengely után új elemmel gazdagodott a magyar politikai folklór, a Polt–Szász– Orbán tengely rémképével. Nem nehéz kikövetkeztetni az aktuális fejlemények ismeretében, hogy a szocialista körökben sem túl népszerű miniszter az alkotmányos kötelmektől szabadulva lényegében a legfőbb ügyész és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének elmozdítására szólítja fel saját kormányát, utóbbi esetében tegnap már meg is tették az első lépést. Az üzenetet persze nyugodtan magára veheti a közrádió bizonyítatlan ügynökváddal és költségvetési megvonással szorongatott elnöke, de a kormánypártok által mostanában kevéssé piszkált Járai Zsigmond és Mádl Ferenc is.

A gyurcsányi értelmezés szerint azok az intézmények, azok a személyek, amelyek és akik bármilyen okból akadályt jelentenek egy kormányzati szándék érvényesítésekor, a Fidesz-féle árnyékállam építőkockáivá válnak, ma már nem a „nép”, hanem a „köztársaság” eltakarítandó ellenségei. A független intézmények megbélyegzésének rút példája a legfőbb ügyész soros parlamenti leszavazása. Polt Péter ugyanis tételesen cáfolta az őt interpelláló MSZP-s képviselők vádjait: az ügyészség nem éjjel hurcolta el Rejtő E. Tibort, a brókerügy egyik kulcsszereplőjét a rendőrségi fogdából, hanem fényes nappal a rendőrség tudtával és közreműködésével szállította el; a főügyész pontosan ismertette az eljárást megalapozó törvényi hátteret; az állításokkal szemben a rendőrség megkapta a kihallgatási jegyzőkönyvet. Az, hogy a koalíciós többség ezek után is leszavazta, azt jelzi: nincs esélye az érvekre érvekkel válaszoló diskurzusnak; akármit tesz és mond, a koalíció nem nyugszik, amíg Polt a helyén van. És nem az a baj vele, hogy még az Orbán-kormány idején választotta meg a parlament, és jó évtizede valóban a Fidesz képviselőjelöltje volt, hanem hogy a kormány és az MSZP számos vezetője retteg a K&H-ügy feltárásától. A félelem agressziót szül, s a kormányzás nehézségei (költségvetési vita, a gazdaság rossz állapota, bizonytalan nemzetközi kilátások stb.) okozta frusztráció nyomán sokan mintha elveszítenék a józan ítélőképességüket.

Amit Gyurcsány Ferenc az árnyékállam kiépítésének lát, az a fékek és ellensúlyok finom egyensúlyára épülő, a kormányt alkotmányos korlátok közé szorító, nyugati típusú parlamentáris demokrácia liberális (bizony, bizony) rendszerének normális működése. Amikor a köztársaság védelméről szónokol, tulajdonképpen személyes érdekeit védi, politikustársait próbálja menteni. Amikor arról beszél, hogy a legnagyobb ellenzéki párt nem akar társadalmi együttélést, a baloldaliak harci kedvét fokozva gyűlöletet próbál kelteni a rivális politikai erővel szemben.

A gúzsba kötött egykori MDF-kormány sokszor mintha valóban szűknek érezte volna a jogállami kereteket, de Antall József közjogi csatákat vívott, a radikálisok pedig a rendszerváltozás ellentmondásait, alapkérdéseit feszegették. De miféle magasztos cél, vélt igazság mozgatja Gyurcsányékat? Már láttuk, a köztársasági eszmére hivatkozó retorika kiábrándítóan kisszerű érdekeket takar.

Az úgynevezett árnyékállam felszámolása után a papíron független intézmények a kormány végrehajtó szerveivé silányulnának. A terv megvalósítására ugyan nincs sok esély, mégis érdemes tudni, hogy ezt a modellt formailag lehet majd demokratikus köztársaságnak nevezni, de a gyurcsányi respublika már csak árnyéka lenne jogállami önmagának.