Mindenáron Romániába kell csalogatni a turistákat – fogalmazta meg a nyáron a román turisztikai miniszter, de szavainak nem volt túl sok foganatja. A Fekete-tenger partján a minőségi szolgáltatások olyan sokba kerülnek, hogy a szálloda- és vendéglőtulajdonosok – a kormányfő javaslatára – hajlanak arra: megfelezik áraikat, csak ne kelljen lehúzniuk a rolót. Az egykori nemzetközi turistaforgalom (mely főleg a szocialista tábor lakóiból állt) már a múlté, sőt a fizetőképes hazai kirándulók is egyre inkább Görögországot vagy Horvátországot választják a román üdülőközpontok helyett, ugyanis külföldön jobbat kapnak kevesebbért. A hatóságok most az emigrációban élő egykori románokban bíznak leginkább: „Gyere haza vakációra!” elnevezésű kampányukban az általuk behozott dollár- és eurómilliókban látják a jövőt. Tervek születtek a Drakula-kultusz kiaknázására is, de a segesvári helyszín kiváltotta a világörökség részét képező vár iránt aggódók tiltakozását, ezért az évi többmilliós turistaforgalomra tervezett szórakoztató park egyelőre csak a tervezőasztalon létezik. A közömbös turisták megnyerésére kampányt indítottak, roppant találó szlogennel: „Románia – egyszerűen meglepő!” A reklámszöveg valóságtartalmáról számtalan helyen meggyőződhetünk – mi például egy kies péntek délutánon Kolozsvár előtt két és fél óra alatt tettünk meg nyolc kilométert az európai rangú úton egy ötletesen megszervezett útfelbontásnak köszönhetően.
A Székelyföldön kicsit más a helyzet. A legfrissebb statisztikák szerint az elmúlt évben harminc százalékkal nőtt a Magyarországról beutazók száma, és ez meglátszik a magyarlakta vidékek vendéglőinek, panzióinak forgalmán. Nyáron a tömbmagyar vidék tele van magyar rendszámú személygépkocsival és turistabusszal – az okok sokfélék lehetnek, de az biztos, hogy az Erdély iránti erősödő anyaországi érdeklődésben komoly szerepe van a másfél éve indult polgári mozgalomnak. Tamási Áron és Orbán Balázs sírján vagy a fehéregyházi Petőfi-emlékhelyen számolatlanul találunk olyan koszorúkat, amelyek nemzetiszínű pántlikáira különféle polgári körök nevét festették. Úgy tűnik, Magyarországon lebomlóban vannak az előítéletek Románia iránt: az emberek többsége már tisztában van azzal, hogy Erdély már nem a rossz utak, a kétes tisztaságú szállodák-éttermek és a feltörésre váró autók hazája, hanem gyönyörű tájak, magyar történelmi emlékek és kedves vendéglátók otthona. Erre rímel az egyik szálláskereső honlap, a www.szekelyszallas.hu szavazása is: az interneten barangolók döntő többsége úgy voksolt, hogy nekik Erdélyről a természet szépségei és a székely emberek közvetlensége jut az eszükbe.
Az ottani turisztikai beruházásokban néhány éve megjelent a magyar tőke: a legnagyobb befektetés a Danubius Hotels szovátai tulajdonszerzése. A román nacionalisták által többször megtámadott privatizáció során teljesen megújult a nagyszálló, mely az idei évtől háromcsillagos szolgáltatásokkal várja a fürdővendégeket. Az új gyógyközpont átadása határidő előtt, még a főszezon közepén megtörtént, itt belső, átriumos medencéket (sós és édesvízzel), nőgyógyászati, reumatikus és bőrgyógyászati betegségeket orvosoló kezelőközpontot találunk, négycsillagos minőségben. A szovátaiak szerint a neheze csak most kezdődik: vissza kell csábítani az egykor nagy számban érkező finn, svéd, izraeli és más jóléti társadalmakból érkező turistákat.
A várostól alig hét kilométerre található Parajdra nem a kényelmes szállodaszobák ígérete viszi a látogatókat, hanem a szükség vagy a kíváncsiság. Évről évre egyre többen érkeznek ide – bár a rendszerváltás óta a helyiek minden szezon végén úgy gondolják, elérték kapacitásuk felső határát, a következő év mégis átírja a statisztikákat. A titok nyitja a település sóbányája, pontosabban a bánya felhagyott tárnáiban lévő kezelési központ, ahol a légúti betegségeket és az allergiától szenvedőket gyógyítják. A százhúsz méter mélyen fekvő kezelőközpont turisztikai attrakció is: nyári napokon több tucat turistabusz várakozik a bejárat előtt, míg a látogatók az ötszáz forintos belépő ellenében bejárják a föld alatti templomot, múzeumot, büféket és játszótereket rejtő hatalmas üreget. Tavaly a betegek és a látogatók száma majdnem elérte a kétszázezret, de a fejlődés nem lassult: a bűvös határt az idén már augusztusban sikerült átlépni.
A négyezer lelket számláló település két kilométer vastag, hárommilliárd tonnás sótömb fölött fekszik – a község fölötti dombon olyan vékony a termőréteg, hogy a sós sziklák több helyütt kilátszanak a gyep alól. A számítások szerint az egész világ szükségletét tudnák négy évszázadon át fedezni az itteni készletből – nem csoda, hogy már a rómaiak is bányásztak itt, a székelyek szabad sójoga miatt pedig több helyi csetepatét is vívtak itt az elmúlt századok folyamán. A kommunizmus alatt többször felmerült a bánya bezárása – Ceausescu idején még arról is beszéltek, hogy a több száz méter mélyen levő elhagyott tárnákban a világ atomhulladékát is tárolni lehetne jó pénzért. A bánya túlélte a viharokat, és ma a „sóvidék” egyik legnagyobb munkaadója – a környék fellendülése fura módon mégsem az eladott sónak, hanem a helyén keletkező üregnek köszönhető.
A vállalat autóbusza másfél kilométernyi alagúton át viszi be a gyógyulni vágyókat a hatalmas tárnákba, ahol télen-nyáron ugyanolyan hőmérséklet, erősen ionizált, csíra- és páramentes levegő várja az allergiás és asztmás betegeket. A hatvanas években kezdődő kezelések óta felhalmozott tapasztalatok szerint egy kúra tíz–tizennyolc napig tart, és az a lényege, hogy a beteg napi négy órát töltsön ebben a környezetben. Sok újonnan épült játszótér, könyvtár, sportolási lehetőségek, múzeum és ökumenikus kápolna is várja a látogatókat. Természetesen állandó orvosi ügyelet is van, a napijeggyel érkező turisták pedig idegenvezetést is igényelhetnek.
A reumás betegek a felszínen lelhetnek gyógyírt nyavalyáikra: a több mint ezer méter mélyről felhozott sós termálvizet kádfürdőkben vagy a helyi strandon élvezhetik. Utóbbiban még úszni sem kell tudni: a telített sóoldatú vízben akár el is lehet aludni, úgy sem merül le a test.
A székely falunak kétféle előítélettel is meg kellett küzdenie: a már említett anyaországi aggodalmak mellett a bukaresti románok is félve jöttek ide: a vad magyarok bántani fogják őket. Az első években még a szakácsnőknek is különösen figyelniük kellett, nehogy túlsózzák vagy odakozmálják az ételt, mert az „a románok elleni diszkrimináció” lett volna. Azóta oldódtak a görcsök, sok a visszatérő vendég, hiszen a kitűnő minőségű hegyi levegőt, a tisztaságot és a minőségi szolgáltatásokat másutt jóval drágábban sem mindig tudják biztosítani. A település jó földrajzi fekvése lehetővé teszi a csillagtúrák szervezését: innen egy nap alatt kényelmesen bejárható távolságra van a világörökséget képező segesvári vár, a Gyilkos-tó és a Békás-szoros, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, Csíksomlyó; a Szent Anna-tó, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Korond.
Romániában Parajdon alakult az első olyan vállalkozás, amely fő tevékenységként a falusi turizmust jelölte meg. A termelési riportokon és szocialista óriásvállalatokon szocializálódott román társadalom akkor még nem látott fantáziát a szolgáltatásokban, így a kilencvenes évek elején még családi vállalkozásként működött a Reisz família cége. Rajtuk kívül kevesen bíztak abban, hogy a sóból úgy is lehet aranyat csinálni, hogy nem hozzák fel a hegy gyomrából. A település a kilencvenes évek elején még csak eldugott, szürke székely falu volt, egyre több munkanélkülivel, hiszen a környező városok ipari monstrumai sorra bocsátották el az ingázókat. A fiatalok vagy elmentek „Magyarba” dolgozni, vagy otthon múlatták az időt a gombamód szaporodó kiskocsmákban – ugyanakkor igényes étterem, meleg vizes szálloda nemigen akadt a környéken. Ma már csak Parajdon fél tucat helyen lehet jót és jól enni: a Telegdy-ház messze földön híres éttermében például a falon diploma igazolja, hogy világbajnoki díjat nyert a töltött káposztájuk. Biztosan ennek is köszönhető, hogy az idén immár kilencedik alkalommal szervezték meg a nemzetközi töltöttkáposzta-fesztivált – de erről majd később.
László Ildikó, a vállalkozás egyik vezetője szerint míg a kilencvenes évek elején nehezen sikerült meggyőzniük tizenöt háziasszonyt, hogy egy busznyi turistát tudjanak fogadni, most száztíz hivatalosan működő vendégfogadó található a faluban. Ez háromszáz szálláshelyet jelent, de szezonban kétcsillagos szálloda is működik negyvennyolc férőhellyel. Sokan nem tagjai a hálózatnak, így még legalább ötszáz ágy várja a vendégeket, akik zöme kezelésre érkezik, nem üdülési céllal. Az asztmás betegek a világ minden sarkából jönnek, de legtöbb közülük belföldi. Egyre nő azok száma, akik családostul érkeznek, de emelkedik a csoportos turistaforgalom is. A belföldi vendégek az ország legszegényebb emberei közül kerülnek ki, hiszen az asztma inkább a gyengébb anyagi feltételek között élő embereknél jelentkezik – igaz, az utóbbi években nőtt a civilizációs szennyeződés miatti allergiások száma is.
Az üzletasszony szerint az igények sokkal gyorsabban változnak, mint a feltételek. A kezdetekkor elég volt egy tiszta szoba és a közös fürdő is, most már alapfeltétel a külön fürdőszoba és a tévé, de fontos a virágos udvar, a játszósarok és a fedett terasz is. A falu jelentős része él a turizmusból: akinek nincs kiadó szobája, az is közvetve nyer a vendégekből, hiszen az építkezési láz, az üzletek forgalma sok embernek jelent megélhetést.
Parajdon egyre többen gondolkodnak azon, hogy a községbe nagy számban érkező gyógyulni vágyókból kell megélniük. Az új lakás építésekor már sokan eleve betervezik a kiadó szobákat, ezeket külön fürdőszobával és bejárattal látják el. A Veress család öt éve foglalkozik szobakiadással. A férfi idegenvezetőként dolgozik a sóbányában, és annyian kérdezték meg tőle, tud-e a környéken kiadó szobát, hogy meggyőzte tanítónő feleségét, adják ki családi házuk egyik szobáját. Lassan kiszorultak a másik szobából is, így bővíteni kellett a lakást. Az üzlet beindult – ma már sokszor az öt szoba sem elég, és az is természetes, hogy mindegyikben színes tévé várja a vendéget, hat magyar nyelvű csatornával. A fiatal pár szerint vendégeik kétharmada Romániából érkezik, és átlag két hétig laknak náluk. Sokszor érződik, egész évben arra spórolnak, hogy el tudjanak jönni Parajdra, enyhülést szerezve a beteg gyereknek vagy felnőttnek. A vendégek zöme konyhahasználatot is kér, hogy maga főzzön (a három fürdőszoba mellett két konyha van a lakásban a vendégeknek), és nemritkán a napi kétezer-ötszáz forintba kerülő szobában négyen is ellaknak. Így is megéri kiadni a lakást, hiszen például a tanügyi havi fixet három-négy nap alatt „megkeresi” az öt szoba.
Szeptember 20-án a helyi fúvószenekar indulóinak hangjára ébredt a település apraja-nagyja. A kürtök a sóvidéki „káposztás csúcstalálkozóra” hívták az embereket, de a gasztronómiai élvezetek mellett rengeteg más programra is sor került a faluünneppé változott rendezvénysorozaton. A bajnokságra tizennégy csapat nevezett be – a legtávolabbi szakácsválogatott a Felvidékről érkezett (Dunaszerdahely), s az is hamar kiderült, hogy a fazék sem szab határt az igazi kreativitásnak. A töltelékbe néhol hal, másutt csirkehús került, a rizs helyett egyesek kukoricadarát tettek, mások gombát.
Voltak nem publikus receptek is: főként azért titkolóztak, hogy a kíváncsiskodóknak kelljen ellátogatniuk a versenyzők falujába. Amíg a közel ötezer töltelék a fazekakban és üstökben rotyogott, a szervezők fedőkoncertet, fakanálpárbajt és káposzta-focibajnokságot szerveztek a közönség nagy örömére. Az egészséges életmód híveit párolgó csülkökkel, sült gömböccel, étvágygerjesztő házi kolbászokkal kitámasztott töltelékhalmok próbálták jobb belátásra bírni, a pultok mögött pedig különféle népviseletbe öltözött emberek kínálgatták a vidékükre jellemző finomságokat. A torockóiak például évszázados tálakban szolgálták fel a finomságokat, és fantasztikus ribizlibort adtak kísérőnek. A versenyt végül a Fehér megyei Albac községből érkezett szakácsok nyerték, akik hatféle tölteléket és ugyanannyi öntetet készítettek, nyomatékul pedig egyben sült malacot, halat, kolbászokat, süteményt és bort vittek a zsűri asztalára. A legváltozatosabb felhozatal díját a házigazdák kapták, a legeredetibb töltelékük a torockóiaknak volt, a leghagyományosabbnak pedig a kibédiek főztje bizonyult. A nagy versenyt állófogadás zárta a sóbányában – igaz, addigra már nem maradt egyetlen töltelék sem. „A rendezvény célja nem csupán az ízekben való tobzódás – mondta László Ildikó főszervező –, hiszen itt különböző kultúrák is találkoznak, ez meghatározó élményt nyújt versenyzőnek és látogatónak egyaránt. Ha minden jól megy, jövőre Guinness-rekordot is döntünk a töltelékek számával.”
origo.hu
Ámokfutó tartotta rettegésben Miskolcot, videón az autós üldözés
