Egy kurzuslovag tűnődései

Mostanában viszonylag sokat hívnak vidéki közönségtalálkozókra. Mivel sem a Sajtóklubból, sem politikai nagygyűlések szónokaként nem ismerhetnek a vendéglátóim, csakis arra következtethetek: az írásaim váltották ki megtisztelő érdeklődésüket. Ilyen ünnepi alkalmakkor azonban az ember nem maradhat csupán író vagy újságíró: képviseli egyúttal az otthonadó lapot, s azt az értékrendszert is, amelynek önkéntes hívévé szegődött. Az előadónak ilyenkor nem elég aktuális hírmagyarázónak lennie: amennyire telik tőle, hosszabb szavatosságú világmagyarázattal is kell szolgálnia. És ha ez a világ nem kerek, muszáj megvallani azt is töredelmesen. A publikum persze nem mindig örvend ennek az esendőségnek: nem tépelődni jött; szomjazik a kinyilatkoztatásokra. A könnyű siker pedig átmenetileg elragadtathatja az előadót – de hazafelé az országúton, miközben sebesen jár az ablaktörlő, sokszoros súllyal szakad rá a kétség. Célravezetőbb hát az őszinteség, mindig, minden körülmények között. Még akkor is, ha a csodaváró közönség olykor tartózkodva fogadja, hogy a befolyásosnak gondolt publicista koránt sincs intim napi kapcsolatban a hatalom birtokosaival. „Mondja meg Pesten Medgyessy Péternek…” – kezdődnek gyakorta a mondatok, s hitetlenkedve értesülnek arról, hogy ennek a potenciális dialógusnak az esélye mikroszkopikusan kicsi.
Az utóbbi időben a mondatok mind gyakrabban úgy kezdődnek: „Mondja meg Orbán Viktornak…” Ezen nemegyszer eltűnődöm. Miközben gépiesen oszlatom a legendák ködét (megkopott a futballtudásom, már nem férek be a csapatba stb.), azon kapom magam, hogy magam is mérlegelem a lehetőséget: mit mondanék neki a vacsoraasztalnál? Az elmaradhatatlan tiszteletkörök után (van neki elég baja az ellenlábasaival, minek tetézzem még én is stb.) arra jutok: azért a konzervatív sajtó sanyarúsága talán rá is tartozik. Talán neki is van némi része abban (a papok szerint mulasztással is lehet vétkezni), hogy a polgári érzületű újságírók egzisztenciálisan sokkal kiszolgáltatottabbak, mint más világnézetű kollégáik – azon egyszerű okból, hogy hiányzik az a szociális háló, fogyatékos az az intézményrendszer, ami válságos pillanatokban átmeneti védelmet nyújthatna. Ha balliberális kormány jön, automatikusan kisöprik őket az elvileg közös közszolgálatból – igaz, ebben nincsenek egyedül: ez közalkalmazottak, köztisztviselők és minden rendű és rangú értelmiségiek közös gondja. Mondhat bármit a törvény és az erkölcs, a társadalmi erővonalak a kétpólusú mágneses rendszerben rendeződnek el. Márpedig úgy bajos versenyezni az eszmék és ideológiák piacán, hogy az egyik félnek rendezett az infrastruktúrája, a másiknak meg gerillaharcra kell berendezkednie.
Más értelmiségi hivatásokkal szemben a konzervatív újságíróknak legalább akad egy-egy biztos pontjuk. Szerencsére még vannak mutatóba olyan lapok, ahol menedékre lelhetnek – a napisajtóban egyedüliként épp a Magyar Nemzet az, amely állja a sokfrontos ostromot. A honi demokrácia mostani ködös szakaszában olyan független intézmény ez, amely képes elviselni az összehangolt hirdetési bojkottot, a kormányzati diszkriminációt is – megáll a lábán, nincs kiszolgáltatva a politika kénye-kedvének. Ennyiből is látszik: a normális működéshez a sajtónak nem halat kell adni, hanem hálót. Tisztességes törvényt alkotni, egyenlő esélyeket teremteni a hirdetési és terjesztési piacon. A politika dolga csak ennyi volna – tizenhárom évvel a rendszerváltozás után szomorúan állapítja meg az ember, hogy erre a kardinális kérdésre nem jutott idő és energia. A konzervatív újságíró pedig, aki a tökéletlen rendszerváltozás következményeképpen kilencszeres túlerővel harcol, időnként elmélázik: miért törvényszerű ez a felbillent libikóka? Mi indokolja, hogy még mindig az 1986-os kádári sajtótörvény az irányadó az állítólagos szabad piaci viszonyok között?
Nem mintha ne történtek volna heroikus kísérletek ennek az áldatlan helyzetnek az orvoslására – ám rendre sikertelenek maradtak. Vizuális típus lévén, néha elképzelem Stumpf István és Kéri László közös dolgozószobáját az egyetemen. Mint kultúremberek, az órák előtt és után bizonyára kedélyesen társalognak. Már feledve van, hogy a polgári kormányzat kancelláriaminiszterét milyen vehemens támadások érték a hipotetikus sajtókiegyensúlyozás miatt, amiből semmi nem szivárgott át a való világba. Előadások, szemináriumok után mindenki megy a dolgára: Stumpf ki tudja, hová; Kéri meg a Heti Hetesbe, a túlfizetett ripacsok közé. Bezárult a kör: a nómenklatúra megőrizte kilencvenméteres előnyét a százméteres síkfutásban, Orbán Viktor meg eltűnődhet: nem kellett volna mégis megtartani tanácsadónak volt szakkollégiumi tanárát? Akkor talán néhány poént mégsem engedne el az ő rovására a balliberális bulvárkabaréban…
Olvasom Jávor Béla vitazáróját a Heti Válaszban (amely lapnak huzamos ideig magam is állandó szerzője voltam), s nem hiszek a szememnek. Jávornak elévülhetetlen érdemei vannak a szerzetesrendek talpra állításában, ezért nagyra tartom, de most azt írja: „a mai Magyar Nemzetnek nem kell az elemző, a kurzusújságírást elutasító józan, polgári hang”. Az én hangom (Jávor cikkével ellentétben) kell a Magyar Nemzetnek, ergo publicisztikai kurzuslovag vagyok. Egész nyáron és őszön át megtartóztattam magam a radikális kontra mérsékelt újságírás tekervényes álvitájához való hozzászólástól, de ezzel betelt a pohár. (A vita szerintem igazából nem is a sajtóról szólt, hanem a politikai befolyásról. Ez ügyben krédóm röviden összefoglalható: ha az igazság radikális, a tükörnek is annak kell lennie; a stílus viszont legyen polgári és decens.) Jávor most elmeséli, hogy vitaindítóját egy idilli pünkösdi délelőttön vetette papírra az Őrségben. Ha jól emlékszem, én azt a napot éppen Debreczeni József sanda pünkösdi Orbán-gyalázásának megválaszolásával töltöttem. Orbán akkor épp Csíksomlyón volt, de egy jó kurzuslovag magától is tudja, mi a dolga. (Hogy félreértés ne essék: csakis az, amit a lelkiismerete diktál.) Meg is kaptam balról a kritikát: egy keresztény ilyenkor ünnepeljen, ne vitázzon. (A puccsisták logikája szerint, azazhogy cselekedni lehetőleg a támadott távollétében kell, nyilván nem számítottak gyors reakcióra: nem ülepedhetett a lelkekre kellőképpen a gyűlölség.)
Persze az áldott szép pünkösdnek ehhez a polémiához vajmi kevés a köze. A jobboldali „középre tartás” üdvös voltának sosem igazolt parancsát sulykoló kommunikációs hadműveletbe pedig talán belejátszott az is, hogy a Magyar Nemzet alkalmasint az Antall-kormányzat privatizációs gyakorlatáról sem hallgat, ha az amúgy a radikális igazság részét képezi. Nem a tükör problémája, ha Jávor Béla és munkatársai történetesen épp akkor igazgatták az Állami Vagyonügynökséget, amikor az ÁVÜ jó néhány privatizációs ügyletének lebonyolításához éppen Gyurcsány Ferenc cégét találták meg, akinek vonzódása az állami vagyonhoz ma már köztudomású.
Mindenképpen fájdalmas, ha a Nemzeti Körbe nem fér bele a Magyar Nemzet – bár amióta Makovecz Imre kilépett, finomul a kín. Ám akkor majd alapítunk egy Nemzeti Négyszöget, ami befogadóbbnak mutatkozik az érdesebb valóságszemlélet hívei iránt is. Olyanok iránt, akiknek a Pethő Sándor-i antináci-antikommunista hagyomány nem írott malaszt…