Adott egy erőd. Málló narancssárga falakkal, egymásba tükröződő sivár terekkel, végtelen folyosókkal és kazamatákkal, amelyeken cérnavékony árnyék billeg végig. Adott egy test. Hol inaszakadtáig feszes, archaikus torzó; hol gyermetegen, zavartan nőies, vagy éppen szemvillanás alatt mumifikálódik. Ladányi Andrea a monostori erődben táncol. A falakon kúszik, mint egy gekkó, összekuporodik a törmelékben, aszkétahasát, -vállát fénynyalábok kaszabolják össze, idegesen, parkinsonosan tipeg, vagy kifacsart karokkal vergődik – miközben a kortárs magyar filmművészet egyik legizgalmasabb kísérletébe táncolja be magát.
Terpszikhorét, a tánc múzsáját manapság csúnyán elhanyagolja filmkultúránk: noha imitt-amott feltűnnek mozgásművészeti betétek, sokszor csak sznob dekorációként, avagy nép(i) táncos jelenetek, amelyekről többnyire jobb nem is beszélni, a táncfilm műfaja mintha nem nyert volna teljes polgárjogot Magyarországon. Ami leginkább azért értehetetlen és meghökkentő, mert mind a modern táncművészet, mind az újjáélesztett folklór rejteget olyan alkotókat, koreográfiákat, koncepciókat, amelyekre bízvást alapozhatnának rendezőink. Uram- bocsá, nagyfilmeket is. Nincs közönségigény rá? Túl lila a műfaj ízlésünknek? Hiányzik a filmesek alapműveltségből? Esetleg a próbálkozásokat megfojtja az ideologizálás rögeszméje vagy egyszerűen az ügyetlenség?
Grunwalsky Ferenc bátor filmet készített: nem csupán a táncról való filmbeszéd közhelyeivel szakított, de egy mozdulattal lesöpörte a fenti kérdéseket is. Egyetlen testre alapozta alkotását, egy soha nem érzelgős, fölös pátosszal nem terhelt, szikár nőalakra, amelynek minden izomrezdülését, minden pórusát megmutatja, anélkül, hogy tolakodóvá vagy fülledtté válnának képei. Közben zakatol Bartók Béla, Kurtág György meg Lajkó Félix zenéje, Grunwalsky-fotók villannak be, a képfelületet hernyószerű vonalak, Nádler István improvizációi árasztják el, és elhangzik Orbán Ottó verse, a Körtánc is, amelyet a költő kifejezetten Ladányi Andreáról/hoz írt 1998-ban. A végeredmény meditatív, önelemző filmesszé összművészeti öntettel, amelyet első percétől az utolsóig lélegzet-visszafojtva néztünk végig.
„Fekszünk kibelezve, gyolcsba tekerve, hanyatt”, írja Orbán, és Ladányi vonaglik, az összes fizikailag képtelen pózban, az anatómiát megcsúfolva, a táncalkotás határait feszegetve, vagy olykor túl is lépve azon. Fejtegethetnénk, hogy az alapvető létkérdésekről, életről, halálról, újjászületésről, Armageddonról szólnak e táncjelenetek, de ez túlságosan olcsó volna, mert Ladányi zsenialitása, hogy nem „szól”, hanem többet tesz annál: táncol. Elvont, gazdag asszociációkat ébresztő, torokszorító látomásokban, amelyeket olykor filmdokumentumok szakítanak meg vonuló hadifoglyokról és koncentrációs táborok lakóiról, közvetlen közelről tarkón lőtt férfiról, csatahajókról, frontharcokról – a Táncalak második felében talán szájbarágósan beszűkítve a végtelen értelmezési lehetőségeket. De Ladányi Andrea ikaroszi teste, ez az inakkal, idegekkel, pergamenkemény bőrrel bevont mozgásszenvedély, ez a kegyetlenül uralt, fegyelmezett és lirizált porhüvely túllép minden korláton. Ahogy Rudolf Laban, a nagy mozgáselméleti szakember fogalmazott, itt a tánc valóban élő építészetté válik, s az ablakban, ajtóban, lépcsőn végzett táncmozgások cáfolhatatlanul az átmenet rítusaivá, az elszakadás és visszarándulás ellenpontjaivá. Ezt az exkluzív táncnyelvet Grunwalsky matematikai pontosságú víziókkal és fényjátékokkal, jól felépített, nyomasztó filmben mutatja meg. Persze, a Táncalakra nem jegyüzérektől kell jegyet venni, kultuszfilm sem lesz belőle, feltehetően még értelmiségi körökben sem. De az ínyencmű, Ladányiék kis lépése talán egyszersmind ugrás a magyar filmes mozgásművészetben.
(Táncalak. Rendezte: Grunwalsky Ferenc. Szereplő: Ladányi Andrea. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
