Itt a vége

A múló idő fájdalmát minden évben örömünneppel feledtetik szerte a világon. Különös ízt kap ez az ünnep, ha telve van bizakodással, a jövőbe vetett hittel az ember. Magyarországon azonban ma föl kell tenni a kérdést: tudunk-e felhőtlenül vigadni – látván, mivé lettek egyetlen év alatt terveink, álmaink? Ha nem az életünkről lenne szó, talán mondhatnánk: vicc, ami itt történik.

Ha visszatekintünk, azt látjuk, ismét sikerült a pénzügyi és gazdasági válság szélére sodorni az országot, ismét nadrágszíjat húzogattatnak velünk az MSZMP, a KISZ KB, a kádári titkosszolgálat koalícióba tömörült régi és utódkáderei, miközben posztmodern Ludas Matyiként harmadjára próbálják elhitetni, hogy annál jobb minden, minél rosszabb. Lendvai Ildikó posztcenzor, jelenleg szocialista frakcióvezető például a minap szerencsét próbált, vagyis ujjaira ragasztott két gusztustalan marcipánmalacot, és sejtelmesen „új kérdésekre adott új válaszokról” beszélt a mögöttünk álló esztendőt értékelvén. Majd a hetvenes években divatos kongresszusijelentés-stílusában feltette a régi kérdést: ki akarja leginkább ennek a népnek a javát? S nyomban megadta a jóléti fordulatokban gazdag, egyszerre jóságos és igazságos választ: naná, hogy a szocialisták! A marcipánmalacok ekkor olvadozni kezdtek a markában, de erre már nem tudott figyelni, akkora hévvel vizionált a gombamód szaporodó munkahelyekről, a szélesedő társadalmi párbeszédről és az egyre nagyobb létszámú rászorultakról. Utóbbiak kicsit megtörték a barokkos gondolat ívét, de sajnos rászorultak nélkül nincsenek szocialisták. Hiszen kire vethetnék akkor ki a messze földön híres baloldali gondoskodás hálóját? Feltehetően meg is nyugtatott minden munkanélkülit, minimálbérből élőt azzal, mennyire kedvezett nekik a lakás- és családtámogatás belső arányainak megváltoztatása, az új szociálpolitikai elemek bevezetése. Lesz persze kis meglepetés, amikor a rászorultak és a rájuk nem szorultak is megkapják január végén a szociális érzékenységgel átitatott áram- és gázszámlát, és már másodikán lemennek egy liter jóléti tejért a közértbe. De sebaj, mire valók a Werber-jugend vitézei! Majd ők elmagyarázzák, hogy azért értéktelenedik el jövőre az idei reálbér-emelkedés, azért él majd – egy szűk réteget leszámítva – mindenki rosszabbul, azért vesznek mindent két kézzel vissza, hogy aztán sokkal-sokkal jobb legyen. Harmadjára kapja ezt a képébe tőlük minden felnőtt magyar.

Fölmerül a kérdés: miért kell az időnek így ismételnie önmagát? A marcipánmalacok erre is megadták a választ Lendvai Ildikó kezén. Persze hogy a Fidesz miatt van ez így! Lendvai szerint a Fidesz a „nagy ellátórendszerek átalakításával szemben a Munkáspárttól a MIÉP-ig érő reformellenes koalíciót hozott létre, közéleti párbeszéd helyett pedig a Lenin által kitalált kettős hatalom elképzelését állította szembe”. Pedig már sokan azt hitték, hogy azért kellett alkotmányellenesen áterőltetni a kórháztörvényt, mert szocialistákhoz közel álló befektetők akartak kaszálni a privatizálandó egészségügyi intézmények körül. Többen arra gondoltak, azért támadja hisztérikusan a baloldal az előző kormány idején kinevezett közjogi méltóságokat, mert ellen mertek állni az egész pályás letámadásnak, a közélet kriminalizálásának, a feljelentősdinek, őrködtek a törvényesség, az alkotmányosság felett, megakadályozva ezzel, hogy visszatérjenek mindenütt az állampárti módszerek. Az ország felében felmerült a gyanú, hogy azért távolítanak el minden előző kormány által kinevezett intézményvezetőt, mert tevékenységük akadályt gördít a szocialista mutyi elé, feltárja adott esetben akár a kormányfő felelősségét is. De nem. Most már tudjuk, a szocialisták jók. A gonosz Fidesz pedig összeesküvést sző, kettős hatalmat kreál. Tényleg vicc az egész. Még jó, hogy vége van. Mármint ennek az évnek. Kívánjunk magunknak egy sokkal boldogabbat!