Egy likvidátor utóélete

A XX. századi cseh történelem egyik leginkább ellentmondásos és sok vitát kiváltó alakja kétségkívül Eduard Benes, akit 1935-ben választottak államfővé, s akinek regnálása idején, 1938-ban a müncheni döntés következtében megpecsételődött Csehszlovákia sorsa. Bírálói szemére vetik, hogy a második világháború zárószakaszában az ország szekerét tudatosan a Szovjetunióhoz kötötte, és elvtelen politikájával elősegítette 1948-ban a kommunista hatalomátvételt, annak úgymond „alkotmányos” lefolyását. Hírhedt dekrétumai, amelyek a kollektív felelősség elfogadhatatlan elvéből indulnak ki, különösen az 1989-es rendszerváltás után váltak határokat is átívelő viták tárgyává. Az ezek létjogosultságát és Benes elévülhetetlen történelmi érdemeit hangoztatók hallani sem akarnak az embertelen „jogszabályok” érvénytelenítéséről, mondván, azok már „kihűltek”, jóllehet így is mindmáig megmásíthatatlan elemei a jogrendnek. Jellemző, hogy 2002 tavaszán a cseh parlamenti pártok egyhangú nyilatkozatban álltak ki a dekrétumok következményeinek „kétségbevonhatatlansága, sérthetetlensége és megváltoztathatatlansága” mellett. Benes nevét a cseh városokban utcák, terek és kaszárnyák viselik. Az egykori államfő híveinek közös credója a nyílt vagy leplezett németellenesség, a szudétanémetek elűzésével való egyetértés és Benes érdemeinek felnagyítása.
Ebbe a benesi mítoszt sikeresen tápláló lélektani környezetbe múlt év végén szinte bombaként robbant Sidonia Dedinová cseh írónő és publicista, a Szabad Európa Rádió cseh adása egykori külső munkatársának Benes, a likvidátor című történelmi dokumentumregénye. A könyv címe Benesnek a csehországi németekre vonatkozó beszédeiben és nyilatkozataiban gyakran használt kifejezésre (vylikvidovat = likvidálni, felszámolni, kipusztítani) utal.
A kommunista történelemhamisításokon és agymosáson nevelkedett cseh nemzedékek számára döbbenetes megállapításokat tartalmaz Dedinová munkája, amelyben egyebek mellett rámutat arra is, hogy Benest személyes felelősség terheli a csehszlovákiai németekkel és magyarokkal szemben elkövetett jogtiprásokért, a cseh és a szlovák ellenzék kiemelkedő alakjainak üldöztetéséért, sőt kivégzéséért. Szerinte nagy bűne Benesnek, hogy a Heydrich birodalmi helytartó elleni merényletet nem egyeztette a hazai ellenállási mozgalommal. Így a Londonban tartózkodó Benes által kitervelt akció utáni megtorlások során a nácik több mint 1300 személyt végeztek ki, a terezini gettóból háromezer zsidót hurcoltak a haláltáborokba, és ekkor tették földdel egyenlővé Lidicét. A háború után Benes a lidicei tragédiáért elsősorban a szudétanémeteket tette felelőssé.
Az olvasó a kötetből megismerheti a háború csehországi végnapjait kísérő, minden törvényes alapot nélkülöző bosszúhadjárat számos véres epizódját, amikor Benes utasításainak és beszédeinek szellemében több helyen megtorló akciókra kerül sor a védtelen, nem szláv polgári lakossággal szemben. Szemtanúk visszaemlékezései alapján eleveníti fel például a brünni harmincezernyi németség tragédiáját, amikor Ausztriába hajtják őket, s útközben közülük tízezren vesztik életüket. Ugyancsak hasonló eset a szudétanémetek nyakába varrt, észak-csehországi lőszerraktár-robbantást követő megtorlás mozzanatainak leírása.
A könyvhöz Ludek Pachman egykori cseh sakknagymester, a Husák-rezsim üldözöttje írt utószót. Ebben kifejti, hogy a szudétanémetek kiűzése és vagyonuk önkényes kisajátítása nélkül aligha nyerhette volna meg 1946-ban a választásokat a kommunista párt. S ebben a legnagyobb felelősség Benest terheli. Pachman ugyanakkor elismeréssel nyugtázza, hogy Dedinová nem feledkezett meg azokról a cseh és német emberekről, akik a súlyos időkben is helytálltak, tanúbizonyságot téve az emberiességről, s vállalva az üldözötteknek nyújtott segítség nagy kockázatát.