Mindennapi áremelésünk

Ritka, mondjuk ki bátran, történelmi pillanat tanúi lehetünk; összecseng a Szentírás és a mindenható párt üzenete: „Nem csak kenyérrel él az ember…” Józanságra intünk mindenkit, mielőtt elragadtatnánk magunkat, a nagy szellemi szintézis még nem született meg, hiszen nem Isten Igéjét kapjuk kiegészítő táplálékul, hanem a szoclib demagógiát, az életszínvonalunk növekedéséről szóló agyament propagandát, s lássuk be, a kettő nem ugyanaz. Jézus azért könyörgött, hogy a mindennapi kenyerünket adja meg az Úr, míg mai uraink a mindennapi kenyerünknek megadják az árát. Kardinális különbség.
Ha a fentiekből nem derült volna ki, akkor megfogalmazzuk kevésbé fennkölt stílusban is a szomorú tényt: február elején emelik a kenyér árát. A Fidesz szórólapja szerint átlagosan 212 forintba kerül majd egy kiló fehér kenyér, a szociálisan érzékenyebb baloldali források csak 200 forintról beszélnek. Ebből az következik, hogy 180 és 250 forint között lesz a mindennapi betevőnk kereskedelmi árszínvonala, a pékek és kereskedők belátásától függően. Most ne foglalkozzunk a híres magyar kenyér minőségével, az ártól függetlenül vannak jó és elkeserítő tapasztalataink. Érdekesebb probléma, hogy mennyire terheli meg a 200 forintos kenyér a magyar családok költségvetését. Kezdjük a szegényeknél, ők a legnagyobb fogyasztók. A gondoskodó állam most emelte föl a saját jogon járó minimális nyugdíjat 23 200 forintra. Ebből következik, hogy egy munkával töltött élet után a saját jogon járó nyugdíjából nagyjából 110 kilogramm kenyeret vehet a polgár, amely mennyiség első látásra valóban soknak tűnhet. Kormányzati cinizmusra hangszerelve, ennyi kenyeret enni egészségtelen, főleg idős korban. Az emberi szervezet igényli a húst, a zöldséget, az édességet, a tejterméket is, azokat beiktatva az étrendbe havi 6-8 kiló kenyérrel és kenyérféleséggel is elvan az ember. Az más kérdés, hogy a közüzemi és energiaszámlák kifizetés után a minimális nyugdíjból 10 deka kenyérre sem futja, a parizerről, karalábéról, sajtról már nem is beszélve. A kádári időkben a minimális önjogú nyugdíjból még 500 kiló fehér kenyeret lehetett venni, de ezt nem a nosztalgia kedvéért említjük. Napjainkban az átlag nyugdíjat „élvezők” és a minimálbérből élők sem közelítik a létező szocializmus káprázatos színvonalát, mert a havi 200-250 kilónyi tételükkel mehetnek a szegényházba. A mai átlagfizetés viszont 650 kiló kenyérre elég, s az tekintélyes mennyiség. Ennyi akár egy 70-80 tagú családnak is elegendő lenne, sőt, egy malac is felhízna a maradékon. Természetesen ennyi kenyeret a bulímiában szenvedő családok sem fogyasztanak, s pusztán a kenyér árából nem szabad s nem is lehet messzemenő következtetéseket levonni az életszínvonalra vonatkozóan. Mindenesetre az átlagos magyar háztartások kiadásainak kettő százalékát teszi ki a kenyérre, pékárura költött összeg. Az egyedülálló kisnyugdíjas (aki szintén átlagos magyar) esetében ez eléri az 5-6 százalékot is. Kell-e bizonygatnunk, hogy az optimisták szerinti 28-30, a borúlátók által számolt 60-70 forintos áremelés megint és újra a jóléti rendszerváltás állítólagos nyerteseit sújtja főleg, elsősorban és leginkább? (Megjegyeznénk, az átkos Horthy-rendszerben a kenyér olcsóbb volt, mint a liszt – 28, illetve 30 fillér –, de akkoriban még nem ismerték a szociális piacgazdaság áldásait.)
Nem szólnánk semmit, ha csak a kenyérről lenne szó. De a megfizethetetlenül drága, sötét és hideg lakásokban a vékonyan szelt kenyérre, a felemelt árú vaj, margarin, étolaj is vékonyabban kerül, s nem csak a kenőmájassal, töpörtyűvel, még a sóval is spórolnak majd az Európai Unió büszke polgárai. Meg kell tanulniuk Medgyessy szívet melengető beszédeiből pótolni a hiányzó kalóriákat.