Sokaknak borsódzott a háta Brüsszelben, amikor Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke jelképes látogatást tett az integrációs álmait rendületlenül szövögető Törökországban. Prodit számos uniós tisztségviselő is elkísérte, köztük Günter Verheugen bővítési biztos is. Ilyen magas rangú európai delegáció emberemlékezet óta nem lépte át ebben az irányban az öreg kontinens kapuját. A bizottsági elnök szavait hallgatva egyes nyugati megfigyelők gondolataiban már-már felelevenedhettek Valéry Giscard d’Estaing konventelnök szavai, miszerint „itt a vég”. Prodi ugyanis – török partnereivel tárgyalva – többször is kiemelte, hogy Ankara reformtörekvései méltó ütemben haladnak, s azt hangsúlyozta, hogy „Törökország közelebb van az EU-hoz, mint valaha”.
Mindezt persze túlzás lenne mérföldkőnek nevezni, a kissé rigorózus országjelentés után azonban az esemény néhány aspektusa mindenképpen felkeltheti a megfigyelők figyelmét. Romano Prodi és Recep Tayyip Erdogan török kormányfő ankarai tárgyalásai például meglepő fordulatot vettek azáltal, hogy az uniós vezető kijelentette: a kettéosztott Ciprus újraegyesítése nem előfeltétele Törökország uniós csatlakozásának, igaz, nagy lendületet adna a török pályázásnak. Pedig az EU politikusai Nicosia csatlakozási folyamatának kezdete óta reménykedtek abban, hogy a földközi-tengeri szigetország megosztottságát a közösség bővítésével sikerül majd átadni a múltnak. Ezt irányozta elő az említett országjelentés is, amely Törökország az unióhoz való közeledésének történetében először kötötte össze a ciprusi politikai megosztottság feloldásának szükségességét a török csatlakozás kilátásaival.
Ha elvonatkoztatunk az elhangzottak pillanatnyi lélektani hatásaitól, akkor mindezek hátterében felsejlik két – egy rövid és egy valószínűleg jóval hosszabb – futamot előrejelző probléma. Ezek közül az egyik Ciprus ügye, amely – noha a tárgyalások számtalan alkalommal zátonyra futottak már – a szigetországban élők szerint még mindig kecsegtet reményekkel. Mindezt azonban jócskán beárnyékolja, hogy az ország török területein nemrégiben tartott, s meglepő eredménnyel zárult parlamenti választások következtében igencsak különös koalíció született.
Úgy esett ugyanis, hogy a kormányalakítási megállapodás értelmében az egységpárti Török Köztársasági Párt (CTP) koalícióra lépett a mindeddig kormányzó, s a „zöld vonal” eltüntetését keményen béklyózó Demokrata Párttal (DP). A leendő kormányfő, Mehmet Ali Talat ugyan legalább a CTP-ből került ki, a partner párt elnökeként azonban minden bizonynyal így is nagy beleszólása lesz az ügyek intézésébe Serdar Denktasnak, akinek apja nem más, mint a mindeddig hajthatatlan Rauf Denktas, Észak-Ciprus első embere. Úgy tűnik azonban, hogy a ciprusi integráció futamában a startpisztoly valójában annak az Ankarának a kezében van, amelynek forgalomirányítói feltehetően bármikor szabad jelzést adnának Nicosiának, amennyiben az ő lámpájuk is zöldre vált. Kérdés persze, hogy Brüsszelnek megéri-e az áldozat. Törökország lakossága egyre nő, az uniós országoké csökken. Ha a tendencia folytatódik, néhány év, s az Európába kapaszkodó iszlám ország lakóinak száma lekörözi Németországét. Több ember több szavazatot jelent, s így idővel Ankara kaparinthatná meg a legnagyobb beleszólást a döntéshozatalba. Törökország ráadásul nem Svájc vagy Norvégia, amelyek lakói tudatosan választották a függetlenséget. A múltat ismerve a csatlakozási tárgyalások megkezdése ráadásul gyakorlatilag megfékezhetetlenné teszi az integrációt, így hát látható, az uniós politikusok ankarai vizitjén történteket végzetes hiba lenne leértékelni. A következő jelentésig hátralévő hónapok biztos távlatában Prodi egyelőre még bátran ígérget, kérdés viszont, hogy Brüsszel védői közül tudja-e bárki, mi lehet az török áfium elleni igazi orvosság.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
